a szívem túl nagy

Felemelő érzés, amikor hosszú idő után végre úgy érzed, hogy kellesz, hogy te is vagy valaki, és hogy nemcsak mások árnyékában élsz. Szinte repülsz a boldogságtól, mert úgy érzed, hogy akár fontos is lehetsz, és akár neked is összejöhet bármi. Szép szemével rád néz az illető, közelebb bújik, és hopp, már el is csattant az a bizonyos első csók. Aztán még több és még több. Véget nem érő csókcsaták az alkohollal lelocsolt fronton. S ha kicsit felszáll az alkoholos köd, elkezdesz látni dolgokat. Látod, hogy nem mind arany, ami fénylik. Felhívják a figyelmedet valamire, ami nem akar kimenni a fejedből. Aztán jön valami, ami mindent elmos. De szó szerint. Az eső. És vele együtt az első hivatalos esőben elcsattanó csók. Ilyenkor az elválás a legnehezebb, mert nem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap. Besétálsz a bizonytalanba; dobogó kis szíveddel, pillangókkal a gyomrodban, mosollyal az arcodon hazaballagsz, és próbálod elhitetni magaddal, hogy lesz még folytatás. És már a csuromvizes hajad sem zavar. Álomba ringatod magad, és ekkor már hiszed, tudod, sőt érzed, hogy ez itt még nem ért véget.
Másnap. A legszörnyűbb. Vársz, mert érzed, hogy biztosan nem felejtettek el. Vársz, hogy hátha te is szerencsés leszel. Aztán idővel kétségbeesel, mert nem jön a jel, amire vágysz. És onnantól akárhogy próbálkozol, nem tudsz másra gondolni, csak arra, hogy mégsem vagy elég jó. Hogy túl egyszerűnek tűnt, túl könnyű volt minden. Mert hát lehetetlen, hogy Te meg Ő. Ez nem lehetséges. És ismét elindul egy hosszú időszak. Egy állapot, melyet úgy becéznek, hogy magány.