Útvesztő minden út

Szeretném, ha valaki hatással lenne rám. Ha valaki kicsit irányítana. Olyan jó lenne, ha mutatna valaki egy utat, amin el kell indulnom, és én azt követném. Jó lenne ha valaki jó tanácsokkal látna el, útmutatóval szolgálna, vezetne kicsit. Nincs már erőm arra, hogy kitaláljam, hogy mihez kezdjek. Tudom, hogy ez nem így működik, de kérlek, mutassatok egy utat!

1956.

Nem érti ezt az a sok ember,
Mi áradt itt meg, mint a tenger?
Miért remegtek világrendek?
Egy nép kiáltott. Aztán csend lett.
De most sokan kérdik: mi történt?
Ki tett itt csontból, húsból törvényt?
És kérdik, egyre többen kérdik,
Hebegve, mert végképp nem értik –
Ők, akik örökségbe kapták –:
Ilyen nagy dolog a Szabadság?

Márai Sándor

Mennyből az angyal

ha tehetném...

ha lenne hozzá elég merszem, akkor biztosan vörös hajam lenne...

Egy elkeseredett lány gondolataiból.

Csak azt érzem, hogy ha nem történik végre valami, akkor megőrülök. A törésvonalat átléptem. A combomat marja a hideg, arcomat csípi a szél. De nem érdekel. Csak gyalogolok tovább a vég nélkülinek tűnő utcán és várom a pillanatot, amikor elhomályosulnak az érzések. Mikor lesz az, hogy nem rándul görcsbe a gyomrom amikor meglátom vagy rá gondolok? Mikor jön el az a nap, hogy már nem is fogok rá gondolni? Hogy ha felhozódik a neve, akkor megkérdezem, hogy "Ő ki is?". Túl régóta tart már ez az egész. Talán túl sokat tápláltam belé, és nem is olyan, amilyennek én hittem. Talán nem is az a személy, akire gondolok. Talán csak a képzeletem csal és makacsul ragaszkodik hozzá, mert ha nem tenné, akkor nem lenne kiről álmodozni. De miért kell valakihez ragaszkodni? Nem akarok már senkihez sem kötődni. Unom már ezt az egész sóvárgást. Hogy sosem érem el, amit akarok.
Csak rakom egyik lábam a másik után. Csak lépegetek a metsző hidegben, ami a meglepetés erejével ért utol. Csak haza akarok érni, felmelegedni, bebújni az ágyba és aludni. Kiveszem a táskámból a kulcsomat. Kinyitok egy kaput. Egy ajtót, mely mögött talán a feledés homályát lelem...

Fáj a fejem, a szívem túl nagy, és nem tudom, nem tudom, hol vagy...

Tudom, ostobaság azon törni a fejem, hogy mi lett volna ha... De mégis itt motoszkálnak a fejemben ezek a kérdések. Mi lett volna ha akkor ott, azon az estén valaki nem úgy viselkedik, ahogy az megtörtént és Ő nem megy el idejekorán? Mi lett volna ha marad? Minden bizonnyal valami mindenki számára furcsa esemény, aminek egészen biztosan nem lett volna jó vége, de legalább megtörtént volna. Mi lett volna ha az utolsó utáni esélyem estéjén várok egy picit és nem kezdem el magamnak kavarni a szart? Mi lett volna, ha nem futamodok meg néhány ember nevének hallatán, és azon az estén vele vagyok? Megóvtam volna egy harmadik embert egy alig egy hónapos szenvedéstől. És megkíméltem volna magamat is, és akkor talán most... Mi lett volna elmondom neki? Mi lett volna ha észreveszi? Vagy mi lett volna ha észre akarta volna venni?
Veszélyes ezekről a dolgokról írni. Bárki bármikor felismerheti magát a sok mi lett volna ha között. Hogy akkor mi lenne? Szerintem semmi, max elindulnak néhány pletyka. És ennyi. De lényegében semmi sem változna.
Rég nem gondoltam már Rá egyébként. Mondjuk ez nem teljesen igaz, mert biztos volt olyan téma aminek kapcsán felhozódott, de akkor nem gondolkoztam el a mi lett volna ha kérdéseken. Igazából azt sem tudom, hogy most mi van vele. Semmit sem tudok róla, és ez segít. Érdekes amúgy, hogy elég egy kép ahhoz, hogy ismét a felszínre törjön minden mocskosul ragaszkodó érzés.
Mert jöhet bármi vagy bárki. A beteljesületlen érzelmeket soha de soha nem lehet kitörölni. Soha.