Egy elkeseredett lány gondolataiból.

Csak azt érzem, hogy ha nem történik végre valami, akkor megőrülök. A törésvonalat átléptem. A combomat marja a hideg, arcomat csípi a szél. De nem érdekel. Csak gyalogolok tovább a vég nélkülinek tűnő utcán és várom a pillanatot, amikor elhomályosulnak az érzések. Mikor lesz az, hogy nem rándul görcsbe a gyomrom amikor meglátom vagy rá gondolok? Mikor jön el az a nap, hogy már nem is fogok rá gondolni? Hogy ha felhozódik a neve, akkor megkérdezem, hogy "Ő ki is?". Túl régóta tart már ez az egész. Talán túl sokat tápláltam belé, és nem is olyan, amilyennek én hittem. Talán nem is az a személy, akire gondolok. Talán csak a képzeletem csal és makacsul ragaszkodik hozzá, mert ha nem tenné, akkor nem lenne kiről álmodozni. De miért kell valakihez ragaszkodni? Nem akarok már senkihez sem kötődni. Unom már ezt az egész sóvárgást. Hogy sosem érem el, amit akarok.
Csak rakom egyik lábam a másik után. Csak lépegetek a metsző hidegben, ami a meglepetés erejével ért utol. Csak haza akarok érni, felmelegedni, bebújni az ágyba és aludni. Kiveszem a táskámból a kulcsomat. Kinyitok egy kaput. Egy ajtót, mely mögött talán a feledés homályát lelem...