zűr

az igen talán nem és a nem talán igen

zűrzavar van a fejemben...

csordultig

Igazad van, nem tudom, hogy milyen minden hétvégén szétcsapni magam.
Fogalmam sincs, hogy milyen érzés leszarni a sulit.
Gőzöm sincs, hogy milyen bukás közelében állni.
Mint ahogy arról sincs, hogy milyen lehet füvezni.
Nem tudom, hogy milyen érzés, hogy nincsenek barátaim, csupán haverjaim, akikkel jókat röhögök.

De nem bánom.

Örülök, hogy valaki azt mondta, hogy különleges vagyok, hogy ilyen nem minden bokorban terem.
Néha azt gondolom, hogy talán nem kéne büszkének lenni erre a másságra.
Szombaton azt mondták, hogy igenis legyek erre BÜSZKE.
Nem én leszek attól kevesebb, ha nem értékelnek.
Nem én vesztek azzal, ha nem hagy közel engedni magához.
Nem én leszek az, akinek csak felszínes kapcsolatai lesznek.

Nem szabad bánnom, hogy nem vesz igazán észre.
És nem szabad azt gondolnom, hogy szürke vagyok.
Nem vagyok az.

"Bocsáss meg, őrült álomnak varázsa mindez."

Egy pillanat az egész, legalábbis te annyinak érzed. Ott vagy, izgulsz, kifejezed magad, átadod magad a közönségnek, a szerepnek. Aztán azon kapod magad, hogy a meghajláshoz rohansz, és már vége is. Lejössz a színpadról, rád ott többé nincs szükség. Egy pillanatra belekóstolhattál abba a világba, amire oly nagyon vágynál. Aztán snitt. Ha tehetném, ott maradtam volna. Azt hiszem, mind ott ragadtunk kicsit.

...

“Az ember képes a magányt megszokni, de ha a magánya csak egyetlen napra is megszűnik, utána kezdheti a megszokást elölről.”

emlékszem

a Kis Göncölt kerestük

nem találtuk meg

nyár volt

szerelem a levegőben

hosszú séták

túl rövid esték

semmi nem volt elég

hosszú csókok

titkos éjszaka

őszinteség

sírás

biztonságérzet

az elsők nyara

talán még áztunk is együtt

nyilván te nem emlékszel

vagy csak ritkán jut eszedbe

és akkor sem érdekel különösképpen

azért szép volt

régen volt, de én

EMLÉKSZEM