festék

a Nap kifolyt az égre. úgy végighempergőznék benne, hogy megfesse bőrömet. én lennék a tűzlány, aki tündökölne, mint a Nap.
megfigyeltem, hogy néhány bokor brokkoli alakú.
"ilyen vagy, olyan vagy...ezt csinálod, miért? azt csinálod, miért? ne tedd! tedd! miért vagy ilyen? miért nem vagy olyan? lehetnél olyan is. legyél olyan. legyél ilyen. de mégiscsak legyél amolyan. " visszhangoznak a fejemben a mondatok. honnan tudjam hogy miért csinálom ezt vagy azt? milyen legyek? miért? hagyjatok már egy kicsit...nem tudok levegőt venni, mert megpróbálok elvárásokat teljesíteni. megpróbálok olyanná válni, amilyet a többség akar. és közben elveszek. néha úgy érzem belül más vagyok, mint amit adok. lelkihányinger.
reszketek. mindenem. a szívem a legjobban. és leragad a szemem. fáradtság...
lelkihányinger. meg kéne mosakodnom a kifolyt Napban. talán megtisztulnék és rájönnék végre hogy ki vagyok.
Ámosz Oz, te zseni. könyv lennél, én is. te azért, mert abban reménykedsz, hogy ha minden kötél szakad, egy példány úgyis fennmarad belőled. én azért, mert értékeket adhatnék. elvarázsolhatnám, kikapcsolhatnám, megrémíthetném, megnevettetném, megsirathatnám, utaztathatnám, megnyugtathatnám, felkavarhatnám az embereket. hozzá nőhetnék szívükhöz. sokkal egyszerűbb könyvként beférkőzni valakinek a szívébe, mint emberként.
a Nap kifolyt a felhők közé. gyűjtsük össze egy pohárba.

des reves...

gombóccal a torkomban énekeltem az Elisabeth-et...és nem azért mert megható volt a dal...egyszerűen nem tudom elengedni. becsuktam a szemem és emlékeztem. a reflektorfényre, a lehetőségekre, mindenre ami a színpadhoz kötött. és rájöttem hogy még mindig vérzik a szívem. nem hagyom hogy a seb begyógyuljon, újra és újra feltépem,illik rám ez a sor: "sebedet mindig elvakartad".
ezer éve nem énekeltem Elisabeth-et, mégis minden szavát tudtam. belém vésődtek anno a szövegek. és most újra kikívánkoztak belőlem.
selyemszoknya, zöld felső, magassarkú. kipp-kopp. belépünk az épületbe és valami varázslatos dolog történik. Operettszínház... egyik legszebb emlékem színtere. Füredi Nikolett, Kamarás Máté, Bálint Ádám, Földes Tamás, Dolhai Attila...rég volt, vissza akarok menni...

csak egy mondat

...és a mindig mosolygós lány csendesen zokogott a zuhany alatt, s remélte, hogy a könnyekkel eltűnik a szívére nehezedő súly, majd kilépve a zuhany alól belenézett a tükörbe, s véreres szemei, dagadt ajka, megnyúlt arca láttán ismét elsírta magát...

villanás...** megfoghatom a kezed?

Leskelődöm...Kibújok a szívem mögül egy pillanatra, de vissza is húzódom. Rég jártam már kint.Félek a világtól. Minden erőmet összegyűjtve megmarkolom szívemet, s előtámolygok mögüle. Nem változott semmi, ti még ugyanúgy verekedtek, ugyanazt csináljátok, amit régen. Az ég ugyanúgy baljós jeleket küld: hagyjátok abba! S ti ugyanúgy vakok vagytok, rátapostok a védtelen hangyákra, s hegedültök mint a tücsök. Irigy, pökhendi, gyűlölködő népség vagytok, s nem láttok a szemetektől, holott méregdrága szemüveg javítja látásotokat. Hogy esélyt kapjatok arra, hogy lássátok a károkat, amiket önzőségetekkel okoztok. Megpróbálok pár lépést tenni, de elbukok. Elborít a sáskahad. S észreveszek valakit, aki ugyanúgy egy szív mögül lépett elő nemrég. S már őt is felborítaná a sáskahad, de hirtelen felpattanok, rohanok ahogy csak bírok, s odaérve megszorítom a kezét. És állva maradunk. Nem bukunk el, a sáskák, tücskök, skorpiók pedig csak tátott szájjal bámulják a csodát. Hogy milyen erős együtt a két álom, kiknek szívből vannak házaik...

Boldog születésnapot...!

Most döbbentem rá, ebben a pillanatban, hogy ma ünnep van. A magyar költészet napja, drága József Attilám születésnapja. A költő, aki magát mindig kitakarta, sebeit mindig elvakarta, s híres, bár lehet nem akarta.

József Attila:Tedd a kezed
Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.

Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.

Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.

József Attila:Karóval jöttél
Karóval jöttél, nem virággal,
feleseltél a másvilággal,
aranyat igértél nagy zsákkal
anyádnak és most itt csücsülsz,

mint fák tövén a bolondgomba
(igy van rád, akinek van, gondja),
be vagy zárva a Hét Toronyba
és már sohasem menekülsz.

Tejfoggal kőbe mért haraptál?
Mért siettél, ha elmaradtál?
Miért nem éjszaka álmodtál?
Végre mi kellett volna, mondd?

Magadat mindig kitakartad,
sebedet mindig elvakartad,
híres vagy, hogyha ezt akartad.
S hány hét a világ? Te bolond.

Szerettél? Magához ki fűzött?
Bujdokoltál? Vajjon ki űzött?
Győzd, ami volt, ha ugyan győzöd,
se késed nincs, se kenyered.

Be vagy a Hét Toronyba zárva,
örülj, ha jut tüzelőfára,
örülj, itt van egy puha párna,
hajtsd le szépen a fejedet.

Nem tudom megunni. Ez is olyan mint az egyik dal, amit tegnap hallgattam. Mindig mást értek belőle. Tudod drága Attila, mindig könnybe lábad a szemem, ha verseidet olvasom...
Boldog születésnapot!

coeur...

Egy napon, egy fiatal megállt egy nagy város központjában és mondogatni kezdte a járókelőknek, hogy neki van a legszebb szíve a világon. Nemsokára nagy tömeg gyülekezett körülötte, és mindenki az ő csodálatos szívét bámulta. Semmi hibája nem volt az ő szívének. Egy karcolás, egy seb, egy repedés, semmi. Mindenki úgy találta, tényleg ez a legcsodálatosabb szív, amit valaha is látott... Az ífjú nagyon büszke volt a tökéletes szívére és továbbra is dicsérgette önmagát.
Egyszercsak a sokadalom közül egy öreg közeledett. Csendes hangú, mintha csak önmagához beszélne:
- És mégis, az Ő szívének a tökéletessége nem hasonlítható az én szívem szépségéhez...
Az összegyűlt tömeg kezdte az öreget figyelni, és az ő szívét. Az ífjú is kíváncsi lett, ki merészeli ezt tenni, össze akarta hasonlítani a két szívet.
Egy erős szívet látott, melynek dobbanásai messzire hallatszodtak. De tele volt sebekkel, helyenként a hiányzó darabokat másokkal helyettesítették, amelyek nem illettek oda tökéletesen, helyenként meg nem is pótólták, csak a fájó seb látszott.
- Hogy mondhatja, hogy neki van a legszebb a szíve? -suttogták az elképedt emberek.
A fiatal, miután figyelmesen szemügyre vette az öreg szívét, a szemébe nézett és nevetve megszólalt:
- Azt hiszem, viccelsz, öreg. Nézd az én szívemet- ez tökéletes! A te szíved tele van hegekkel, sebekkel- csak könny és fájdalom.
- Igen, szólt az öreg. A te szíved tökéletes, de soha nem cserélném el az én szívemet a te szíveddel.Látod...minden seb a szívemen egy embert jelent, valakit, akit megajándékoztam a szeretetemmel - kiszakítok egy darabot és a mellettem élő embernek adom, aki néha viszonzásul ad egy darabkát az ő szívéből. Mivel ezeket a darabokat nem lehet miliméterrel mérni, ilyen szabálytalan lesz, de ezeket nagyon becsülöm, mert arra a szeretetre emlékeztet amit megosztottunk egymással.
Néha csak én ajándékoztam darabokat a szívemből, semmit nem kaptam cserébe, még egy darabkát sem a szívükből. Ezek a nyilt sebek, az üregek...hogy szeresd a körülötted élőket, mindig egy bizonyos kockázatot feltételez. Bár vérző sebeket látsz, amelyek még fájnak, mégis...azokra az emberekre emlékeztetnek, akiket így is szeretek, és talán egyszer visszatérnek, hogy az üres helyeket megtöltsék a szívük szeretetével.
Érted most, kedves fiam, mi az én szívemnek az igazi szépsége?- fejezte be az öreg csendes hangon, meleg mosollyal.

A fiatal, könnyezö arccal, bátortalanul odalépett az öreghez, kiszakított egy darabot az ő tökéletes szívéböl és reszkető kezekkel az öreg felé nyújtotta. Az öreg elfogadta és a szívébe rejtette, majd ő is kiszakított egy darabot az ő csupa gyötrelem szívéből és a fiatalnak adta. Igaz, hogy nem illett oda tökéletesen, de így is szép volt.
A fiatal bámulta a szívét, amelyre már nem lehetett azt mondani, hogy tökéletes, de szebb volt mint valaha. Mert a valaha tökéletes szíve most az öreg szívének a szeretetétől dobogott. Egymásra mosolyogtak, és együtt indultak útjukra.
Mennyire szomorú ép szívvel bandukolni az élet útjain. "Tökéletes" szívvel, amelyből hiányzik a szépség...

apprendre á aimer...

je voudrais crier

Je suis une femme aussi
Je vis aussi, je suis aussi, je peux penser, je peux pleurer, je peux crier, je peux t'embrasser, je peux te regarder, je peux mourir pour toi, je me sens aussi, je peux croire aussi, je peux dormir aussi, je peux t'aimer, je peux tout...comme les autres femmes.
alors...pourquoi personne ne me voit pas?
Csak el akarom mondani, csak kiabálni akarom a nyílvánvalót:
Én is egy nő vagyok és én is létezem...

*Don Juan: changer pour que l'amour arrive...

már a 8. percnél úgy éreztem, hogy sírnom kell. megfordult a fejemben, hogy kikapcsolom és inkább alszok, vagy olvasok. de valami miatt nem tettem. talán szeretem kínozni és szánt szándékkal megsiratni saját magamat. vagy csak egyszerűen érdekelt, hogy milyen a musical?
lassan elengedem. elengedem a színpadot, az álmaimat. az álmokat, amikért küzdöttem. lassan elengedem a kezüket, hadd menjenek, s találjanak valaki másra, aki talán megtudja őket tartani, megvalósítani. s új álomkezek után kutakodok. a régiek egyre távolodnak, de csak mert hagyom nekik. néha még vissza-vissza szaladnak, hogy kitépjenek egy kis darabot belőlem, s emlékeztessenek létezésükre. de általában messzire elkerülnek. néha én hívom őket, hogy emlékezzek a pillanatokra. *reflektorfény, izgalom, szórakoztatás, dráma, izgalom, vidámság* talán sohasem tudom őket igazán elengedni. sohasem felejtem el őket teljesen. azt, amiért valaha mindent meg tudtam volna tenni. de néha kezdem belátni, hogy talán nem nekem valóak ezek az álmok. ezért is engedem el őket, hadd menjenek...

*töredék

-Mondj már valamit!Kérlek!!! - hangom kétségbeesetten, rémisztően visszhangzott a lépcsőházban.
-Cssss...-hirtelen felemelte fejét és könnyes, ijesztően barna szemeivel rám nézett. Mintha érezné. Érezné a a rettegést, ami egész testemet rázza. - Ne olyan hangosan. - lehelte alig hallhatóan - A tündérek megijednek...
-Miféle tündérek? Amy, hallucinálsz? - körbenéztem a lépcsőházban. A nénike épp most ért vissza. - Jönnek már?
-Mindjárt itt lesznek Susan. - bársonyosan csengő hangja nyugtatóan verődött vissza a falakról. Egy percre talán nem reszkettem annyira a félelemtől.
-Ugye megmondta, hogy siessenek? Sietniük kell, máskülönben...
-Ne! - Amy hangja halovány, mégis erős volt. - Elriasztják a tündéreket. Olyan szépek, nem akarom, hogy elrepüljenek...
-Nincsenek semmiféle tündérek...Amy ne ájulj el!!!

Nem sokkal később pokróccal bebugyolálva, forrócsokival a kezemben ültem a lépcsőn.A tündérek utáni fél óra kiesett az emlékeimből. Mrs. Richardson gondoskodó kezeinek köszönhettem a pokrócot, és a meleg italt. Ami meleg volt, mint a vér...
-Susan!!!Mi folyik itt? - Adam jelent meg a lépcsőfordulóban. Meglátva a vértócsát, amit még senki sem takarított fel, megtorpant és gyengédebb hangnemre váltott. - Suze...mi történt?
-A rémület a szemedben...Adam...Én félek. - kicsordult az első könnycsepp a szememből, de olyan sunyi módon, hogy ha Adam nem akarja azonnal letörölni, akkor észre sem veszem.
-Suze...mondj már valamit. Amy...?
Hirtelen csörömpölést hallottam és könnyebbnek éreztem kezeimet. A bögre legurult a lépcsőn.Már nem kellett mondanom semmit.A kakaó belefolyt a vértócsába...

sok sok csillag az égen

az egyetlen biztos pont az éjszakában a Göncöl szekér...na és persze a zsebkendő a kabátom zsebében, amit a hazafelé vezető úton végig szorongattam. és a fejemben a rögtönzött kis dalocska..."Conca, conca, concaaa..."

Lemostam a fekete álarcot a szememről.Lemostam a mocskot, a fájdalmat, a csalódottság és magány apró jeleit az arcomról. Kiűztem a számból azt a rossz ízt...a keserűséget. Talán megtisztultam...holnap majd mosolyogva vághatok neki a napnak, amit talán ismét nem fogok élvezni, de mivel semmi jónak elrontója nem vagyok, megpróbálom majd. De addig is...itt van még egy éjszaka, amit nem ronthat el senki. A nyugalom órái, amikor minden kiszáll a fejemből, és csak a kispárnám tud felidegesíteni, amikor rossz helyen van a fejem alatt...

Good night, Moonlight...