tél. csupán három betű, amitől rettegek

tél. megállíthatatlan. itt van, kopog az ajtómon. és én nekirugaszkodok vállammal az ajtónak, és minden erőmmel nyomom, hogy ne törjön be. tél. megfagyaszt, lehangol, elaltat. harcolok, felveszem a legszebb mosolyom, aztán kilépek az ajtón, és elszáll minden lelkesedés. tél. megfagy az agyam és teret engedek az érzéseknek. olyan leszek, mint a Micimackóban Füles. mindig szomorú. tél. hideg járja át testem, lábam lefagy, arcomat kicsípte a hideg, s csak arra vágyok, hogy végre beérjek a jó melegre. tél. elképesztően rosszat tesz velem. megbénít, megrág, kiköp, aztán hagyja, hogy megfagyjak az út szélén koldulva egy cseppnyi boldogságért.
tél!

gyakran megesik

szinte senkinek sem mondom. kevesen tudják, mert azt akarom, hogy mindenki azt higgye, hogy milyen erős kőszikla vagyok. hogy engem semmi sem zúzhatsz szét. történjen bármi, én sosem sírok, mindig erős vagyok, soha nem adom fel.
nálam gyengébb, szánalmasabb embert még nem láttam. akárhányszor nézem őket, ahogy énekelnek, hirtelen elszorul a torkom és megindulnak a könnycseppek. próbálok mindent elnyomni magamban, de amikor azt látom, hogy egy csapat, egy jól összeszokott társaság azt csinálja együtt, amit szeret... akkor végem. érzem, hogy ebből a pöcegödörből én soha nem tudok majd kimászni.
hamar elmúlik a zokogás. de mindig hatalmas űrt hagy maga után.

szélhámos

A napok kezdenek végtelenül hosszúak és iszonyatosan rövidek lenni egyszerre. A 24 óra egyik percben kevésnek tűnik, másikban soknak. Egy végtelenített érzés hadakozik bennem az elnyomással, s az akaratom egyre kevesebbszer győzi le a tajtékzó érzelmeket. Háborog a világ bennem, és nem tudom kikapcsolni. Ha mégis sikerül, túl gyorsan pörögnek a percek és néha csodálkozok, hogy hova tűnt a nap...
Akadályokat gördítek magam elé, s igyekszem őket úgy átugrani, hogy nehéz szívem ne bukjon el bennük. Bár végtagjaim egyre nehezebbek, s a lelkem hátráltat, mégis könnyen szökkenek, s ezt magam sem értem. Néha hajlamos vagyok elfelejteni a vágyat, a fájdalmat. Olyankor nevetek, akkor mindent jónak érzek. Félek a magánytól, mert eszembe jut, hogy mennyire nehéz minden. És akkor egyszerre gondolok a múltra, a jelenre és a jövőre. Bár a jelen nagyon rövid. Mire leírom a szavakat, már múlttá válik az a perc, amikor ujjaim leütötték a billentyűket. Mire kimondom a vágyaimat, vége, sitty-sutty elszalasztottam a lehetőségeket. A jelennel nincs nagy baj, hamar múlttá válik. Ha választanom kéne a jövő és a múlt között, inkább a múlttal töltenék el egy forró, hangulatos délutánt. A múltban már nem kételkedem. A jövőben annál inkább. A jövőtől rettegek, s ha felém jön gondolataim egyik szűk kis sikátorában, megpróbálok kihátrálni onnan. Csakhogy a jövő nem más, mint maga köd; mindenhol ott van. Mélyen behatol a tüdőmbe és elkezd megfojtani. Olyankor jön a "Nem, abbahagyod a gondolkozást, ezt befejezted!" mondat, ami megpróbálja terrorizálni agyamat, hogy kiűzze belőle a jövővel kapcsolatos gondolatokat. Csakhogy a jövő alattomos. Mondhatni, szélhámos...

bienvenue

azt hiszem, megint visszaköltözött belém...megint undorodom a világtól, még azoktól is akiket szeretek. semmit sem tartok igazságosnak, semmit sem tartok jónak. minden csak szenvedést okoz, még a meleg víz is. sőt...a zene is. igen, azt hiszem visszajött.

Bienvenue, chère tristesse!

képzelet alkotta illúzió...

Bárcsak értettem volna akkor. Bár...most sem értem. Az álom, lelkünk nehezen megfejthető titkosírása...

Tegnap este volt egy érdekes álmom. Idősebb voltam,mint most vagyok...kb 18 éves. És összevesztem valakikkel. Talán osztálytársakkal... De olyan érzés volt mintha az egész világgal összekaptam volna. Mintha mindenki megvetett volna valamiért. Kirekesztettnek éreztem magam,de ugyanakkor bűnösnek is. Ezután elkezdtem menni. Csak mentem és mentem... Sodródtam az árral,nem törődtem senkivel és semmivel. Végül,eljutottam valami borzasztó környékre... Megrémültem és csak arra vágytam hogy visszataláljak a helyes útra és visszatérjek az otthonomba.
Majd hirtelen ott álltam egy iskola előtt,ünneplőben. Olyan volt mintha több évig távol lettem volna és furcsa volt visszatérni. Be kellett mennem,de nem akartam. Féltem... Végül is rászántam magam arra hogy belépjek az iskola kapuján. Persze mikor beléptem minden szem rám szegeződött. Meg kellett keresnem a termet. Valaki kiszúrt velem és rossz helyre vezetett. De végül is megtaláltam. Odabent mindenki párban ült,mindenki mellett volt valaki. Csak egy pad volt üres, legelöl. Leültem. Valami érettségi félét írhattunk,nem tudom pontosan. Hátranéztem és a tekintetem találkozott egy másik tekintettel. A fiú félve nézett rám(meg is értem,számkivetett voltam.mi lett volna ha valaki meglátja hogy rám néz?). Amit láttam abban a varázslatos szempárban...az maga volt a mennyország. Láttam,hogy ő megért,mellettem áll,szeret. De nem meri nyíltan kimutatni. Elfordítottam a fejemet.
Nagyon sokáig írtam a "dolgozatot", és a srác is.úgy éreztem hogy most rögtön kapcsolatba kell vele lépnem. Olyan jó lenne ha valaki szólna hozzám,hisz már olyan régen nem beszéltem senkivel... De nem csinálhattam semmit. Úgy éreztem,nem keverhetem bajba. Vége volt. Kicsengettek. És én elkezdtem pakolni. A srác eltűnt...nem meglepő. Talán nem is megértést,nem is biztatást, nem is szeretetet láttam a szemében. Talán csak annyira egyedül voltam, hogy arra vágytam hogy valakinek ezt olvashassam ki a szeméből... Szomorúan elindultam az ajtó felé, hogy kiléphessek a nyílt megaláztatás színhelyére. Mikor kiléptem,ott állt Ő és mélyen a szemembe nézett...

2009.06.17.

ördögi

Mi, nők, annyira bele tudjuk képzelni, magyarázni hihetetlen alakokba a fantáziát. (...) Lássuk be, a rosszfiúkra bukunk. A csibészekre, ebadtákra. Akik sosem javulnak meg, de mindig ebben bízunk. Mindig átvernek, így sajnos sosem unalmasak. Á, dehogy változnak! Kicsit... még meg is aláznak. Várni kell rájuk. Nem jelentkeznek annyiszor, hogy elegünk legyen belőlük. Stratégiájuk kipróbált, kidolgozott. Csókjuk kábító, begyakorolt. Ők azok, akikért élni-halni kell. Akikért biológiai bombánk robban. Akiket kerülünk, mégis mindig beléjük botlunk. Ha választani kell, őket választjuk. A jófiúk nem mozdítanak ki pályánk egyensúlyából. Velük nincs is mit megbánni. Ilyet szeretnénk, de nem ilyet akarunk. Legalábbis nem készen. Szóval, rossz legyen, amikor elszédít, de aztán jó legyen a hatásunkra. És maradjon is olyan, hogy a többi nőre már ne legyen hatással. Esküszöm, nem értem magunkat. Csoda, hogy szegény jófiúk belerokkannak a próbálkozásba? A rosszak nem, mert ők nem is akarnak érteni minket. Csak mi őket. Ördögi kör ez.

Foszlányok

miért nem rám?

miért nem velem?

hozzám!
velem!

akarj!

szeress!

mosolyogj rám!

miért nem lát?

sohasem leszek olyan...

ez reménytelen

esélytelen minden

hagyjuk a fenébe...

akarom!

a nyomába se érek.
csak egyszer...

miért kell így lennie?

láthatatlan?

Lebegés

Mintha hazugságok lebegnének a levegőben. Fájdalmat is érzek, s ellentmondást. Végtelenül rövid mondatok repkednek az agy tekervényes, rózsával megszórt útjain. Ostorok csapódnak a hátamon, melyeket én irányítok. Mindig egyre erősebben csapom őket, hátha tanulok kicsit.
Újra és újra visszagondolok arra, hogyan szalasztottam el az utolsó esélyeimet. És nem tetszik. Ahogy az sem, hogy más mindig megkap mindent.
Homályosan emlékszem csak, de tudom, hogy szíven ütött, hogy őket együtt láttam. Nem fájdalom volt, inkább féltékenység. Még ha csak beszélgettek is. Én miért nem tudtam ezt a lépcsőt megugrani? Mindegy, túl konkrétak ezek a mondatok.
Várni.várni.várni...Várni arra, hogy megmentsen valaki, hogy megtaláljon. Ahelyett, hogy én menteném meg és találnám meg magamat.
A rövid válaszok világában élünk. "Igen, nem, nem tudom, akarom, szeretlek, utállak" Én szép, hosszú mondatokban fogom magam kifejezni. Szép, hosszú mondatokban mondom el, hogy mennyire elegem van ebből a siránkozásból és a boldogtalan percekből. Szép, hosszú mondataimat megtöltöm, szép, igényes szavakkal, aztán átadom magam a semminek és elkezdek lebegni...

esővilág

Egy este, egy séta után egy teraszon. A pincért mintha nem érdekelné, hogy kik érkeztek; már 20 perce ki sem nézett. Már csak azért is megvárjuk, csak hogy szemrehányást tehessünk. Végre sikerül kiérnie, kérdezünk s kiderül: nincs már konyhájuk, túl késő van. Nem baj, akkor iszunk valamit. Bor a nagynak, Sprite a kicsinek. Megjelenik egy ismerős, néhány szó, majd továbbsuhan. Beszélgetünk, iszunk, ő elszív pár szál cigit. A pincérek elkezdik bepakolni az üresen maradt asztalokat a teraszon; 11-ig van engedélyük a terasz működésére. Én már megittam a Sprite-ot, ő az utolsó cseppeket kortyolja az ízletes fehér borból. A szél egyre erősebb, érzem, hogy ebből baj lesz, de még ülünk egy kicsit. Kellemesen végigfut a hátamon a hideg, a szél cirógatja a miniszoknya által szabadon hagyott lábszáramat. Nem fázok, csöppet sem. Csak félek. A Bazilika környékén mintha villámlana. Fizetünk; a végösszegbe beleszámít a szervízdíj. Pedig meg sem érdemlik. Mikor elindulunk, már csepereg az eső. Hurrá, utálok ázni. Egész idő alatt az jár a fejemben, hogy éhes vagyok. Az eső elkezd szakadni, mintha dézsából öntenék. Megszaporázzuk lépteinket; megállapodunk, hogyha meglátunk valami menedéket, azonnal beállunk alá. Pedig alig egy utcára van a lakás.
Miközben a felé a fedett épületrész felé igyekszünk, amiről nem tudom eldönteni, hogy mi célt is szolgál a mindennapokban, már csöppet sem zavar, hogy ázok. Sőt, kacagok, majd kibújok a bőrömből. Beérünk a menedék alá, már ott áll egy nő, s nemsokára csatlakozik hozzánk két utánfutós biciklis. Tudjátok, amolyan turistákat hurcolászó biciklisek. Őrület, sosem esett még ilyen jól az, ha megáztam. Sosem élveztem ezt ennyire. De még mindig éhes vagyok. Ő ismét cigizik. Már csak pár méter és ott az éjjel-nappali palacsintázó. Csak addig kéne eljutnunk.
De az eső még mindig szakadatlanul esik, s hatalmasakat dörög az ég, villámlik. Furcsa, ebben a városban kevésbé félek a villámlástól, mint otthon. A velünk szemben lévő étteremhez taxit hívnak. Érdekes, ahogy a víz végigcsorog az utca kövein. Két lány sikoltva szalad az esőben. De nem ez a legnagyobb attrakció a hirtelen nyári záporban. Nem sokkal a lányok után, két turista anyaszült meztelenül rohan végig az utcán. Kicsit zavarba esek, de tetszik a dolog. Nyár, szabadság, fiatalság, Budapest! Nevetünk rajtuk. Nevetünk, amikor egy taxit feltartóztatnak pár pillanatra. Azon is nevetünk, hogy pár társuk követi őket, bár a nyomukba sem érnek alsógatyájukban futva. Lassan lecsillapodnak a kedélyek, s mintha az eső is alábbhagyna. Célba vesszük a palacsintázót.
Szinte betörünk, leadjuk a rendelést, megvárjuk míg elkészül. Én leülnék bent, ő azt mondja, menjünk a teraszra. Rendben, legyen, hisz már úgyis mindegy. Isteni palacsinták, de nem múlhatja felül azokat, amiket anya süt, ez teljesen nyilvánvaló. Én kicsit szenvedek a műanyag késsel, de azért csodálatos érzés kerít hatalmába. Érezni ezeket az ínycsiklandozó ízeket, visszagondolni az este történtekre, és nevetni. Ez az érzés mindent megér. Az eső már alább hagyott, alig esik. Már csak pár méter, és ott a kapualjunk. A tányérokat magunk mögött hagyjuk a palacsintázó teraszának asztalán...