szélhámos

A napok kezdenek végtelenül hosszúak és iszonyatosan rövidek lenni egyszerre. A 24 óra egyik percben kevésnek tűnik, másikban soknak. Egy végtelenített érzés hadakozik bennem az elnyomással, s az akaratom egyre kevesebbszer győzi le a tajtékzó érzelmeket. Háborog a világ bennem, és nem tudom kikapcsolni. Ha mégis sikerül, túl gyorsan pörögnek a percek és néha csodálkozok, hogy hova tűnt a nap...
Akadályokat gördítek magam elé, s igyekszem őket úgy átugrani, hogy nehéz szívem ne bukjon el bennük. Bár végtagjaim egyre nehezebbek, s a lelkem hátráltat, mégis könnyen szökkenek, s ezt magam sem értem. Néha hajlamos vagyok elfelejteni a vágyat, a fájdalmat. Olyankor nevetek, akkor mindent jónak érzek. Félek a magánytól, mert eszembe jut, hogy mennyire nehéz minden. És akkor egyszerre gondolok a múltra, a jelenre és a jövőre. Bár a jelen nagyon rövid. Mire leírom a szavakat, már múlttá válik az a perc, amikor ujjaim leütötték a billentyűket. Mire kimondom a vágyaimat, vége, sitty-sutty elszalasztottam a lehetőségeket. A jelennel nincs nagy baj, hamar múlttá válik. Ha választanom kéne a jövő és a múlt között, inkább a múlttal töltenék el egy forró, hangulatos délutánt. A múltban már nem kételkedem. A jövőben annál inkább. A jövőtől rettegek, s ha felém jön gondolataim egyik szűk kis sikátorában, megpróbálok kihátrálni onnan. Csakhogy a jövő nem más, mint maga köd; mindenhol ott van. Mélyen behatol a tüdőmbe és elkezd megfojtani. Olyankor jön a "Nem, abbahagyod a gondolkozást, ezt befejezted!" mondat, ami megpróbálja terrorizálni agyamat, hogy kiűzze belőle a jövővel kapcsolatos gondolatokat. Csakhogy a jövő alattomos. Mondhatni, szélhámos...