álarc

csak állok a zsúfoltság közepén és nézem, hogy válik mindenki boldoggá, miközben én szenvedek. csak állok és várom, hogy valaki megfogja a kezem és tehermentesítsen. csak kacagjunk.
állok, és nézem mint esik szét a saját világom, hogy maradok egyedül. és a lábam földbe gyökerezett.
utolsó karcsapásaimat, utolsó kétségbeesett kiáltásaimat is megbántam már. a fél igazság nem igazság, mint ahogy a félszerelem sem szerelem. a kétségbeesés hajszolta, félelem által kizsarolt érzelmek sem szerencsések.
csak állok, kinyújtott kezekkel, remegő szempillákkal, könnyes szívvel és várom. várom, hogy jobb legyen. de nem lesz.
körülöttem mindenki boldog, én szétesőben. de fel az álarcot, és nyomás a bálba. gombócot kitörölni a torokból, álmosolyt felölteni, szép ruhát felvenni.

hogy senki se sejtse...