zsibbatag

Belekapaszkodom a járdaszegélybe. Kisebbségi komplexusom a torkomon készül kiugrani, miközben orrom facsarja a bódítóan friss virágillat. Csak el innen! Messze, naplementébe burkolózni, s soha ki nem takarózni az alkonyat fényeiből. Fülemben a mélabús ritmusok oltárt állítanak a szomorúság őrangyalának, aki mint sötét felleg, már születésem óta követ.

fok off

Miért akar nekünk mindig keresztbe tenni az élet?

naplófoszlány II.

Bűnös lelkek vagyunk. Kaptunk egy életet, amit nem tudunk eléggé megköszönni Istennek. Sem pedig édesanyánknak, sem senkinek. Van, aki nem is akarja. Pusztító lelkek vagyunk, mert nem tudjuk eléggé megbecsülni az életet. Iszunk, dohányzunk, talán még drogozunk is. Egészségtelenül étkezünk: a gyorséttermi kaják mellett fel sem fogjuk, hogy milyen csodákkal lát el minket a föld. Csak rohanunk, és egy percre sem vagyunk képesek arra, hogy megálljunk, és elcsodálkozzunk a természet szépségein. Tékozlunk. Az életet, a Földet, sőt még egymást is. Fene nagy önimádatunkban átgázolunk élőn, holtan, szenten, állaton, tárgyon, mindenen. Ha valami nem működik, újat keresünk, ahelyett, hogy megjavítanánk, küzdenénk érte. Tudom, mert én is ilyen vagyok. Tudom, mert mindenki ilyen. És elképzelni sem tudom, hová vezethet mindez...

képzavar

csak bámulok ki a fejemből. olyan mintha elkábítottak volna. random gondolatok, szavak, mondatok jutnak eszembe, és közben összeszűkült szemmel nézek, mint aki be van szívva. macskakaparásra hasonlító betűkkel írok tele oldalakat, aztán nincs erőm/kedvem/merszem begépelni őket. valami hibádzik. hangosan olvasva  minden sokkal szebb...

let it go

Mélységes sajnálatot érzek azok iránt, akik semmire sem tartják az irodalmat. Akik csak bámulnak akár az órákon, akár ha esetleg meghallanak egy verset. Sajnálom azokat, akik meg sem próbálják megérteni a verseket. Sajnálom azokat, akik nem képesek arra, hogy felfedezzék az igazgyöngyöket a sok bizsu vacak között. Sajnálom őket, mert a lelkük csorba. Sajnálom őket, mert nem elég nyitottak. Sajnálom őket, mert... buták.
Azt kell észrevennem, hogy 20 perc sírás után már nem őket siratom, hanem saját magamat. Saját magam elképzelt álomvilágbeli sorsát, jövőjét. Eljött az idő, hogy lemondjak valamiről, hogy elengedjek valamit, amit már kicsivel több, mint 4 éve el kellett volna engednem. Sajnálom, hogy eddig nem tettem meg, és csak álmokban ringattam magam. Egyszer mindennek eljön az ideje. Fogalmam sincs milyen érzés lehet igazából, de valahogy úgy érzem magam, mint annak a személynek a hozzátartozói, akit épp most fognak lekapcsolni az életben tartó gépekről. Nem akarom elhinni, hogy el kell engednem azt a berögződést, azt az álmot, amivel olyan jól eléldegéltünk kettesben. Fogalmam sincs, hogy milyen nélküle az élet. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek nélküle, egyszerűen nem tudom. Csak azt tudom és érzem, hogy itt és most el kell indulnom egy úton, aminek a végére teljesen elengedem álompajtásom kezét. Félek. Félek, mert nem tudom, mi lesz utána...

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.
                                                                          John Keats

hit

A könyvek az én vallásom. A történetek, amikben elveszek, elmerülök, megmártózom, és aztán a felszínre bukkanva megkérdezem a világot "Ennyi?".