let it go

Mélységes sajnálatot érzek azok iránt, akik semmire sem tartják az irodalmat. Akik csak bámulnak akár az órákon, akár ha esetleg meghallanak egy verset. Sajnálom azokat, akik meg sem próbálják megérteni a verseket. Sajnálom azokat, akik nem képesek arra, hogy felfedezzék az igazgyöngyöket a sok bizsu vacak között. Sajnálom őket, mert a lelkük csorba. Sajnálom őket, mert nem elég nyitottak. Sajnálom őket, mert... buták.
Azt kell észrevennem, hogy 20 perc sírás után már nem őket siratom, hanem saját magamat. Saját magam elképzelt álomvilágbeli sorsát, jövőjét. Eljött az idő, hogy lemondjak valamiről, hogy elengedjek valamit, amit már kicsivel több, mint 4 éve el kellett volna engednem. Sajnálom, hogy eddig nem tettem meg, és csak álmokban ringattam magam. Egyszer mindennek eljön az ideje. Fogalmam sincs milyen érzés lehet igazából, de valahogy úgy érzem magam, mint annak a személynek a hozzátartozói, akit épp most fognak lekapcsolni az életben tartó gépekről. Nem akarom elhinni, hogy el kell engednem azt a berögződést, azt az álmot, amivel olyan jól eléldegéltünk kettesben. Fogalmam sincs, hogy milyen nélküle az élet. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek nélküle, egyszerűen nem tudom. Csak azt tudom és érzem, hogy itt és most el kell indulnom egy úton, aminek a végére teljesen elengedem álompajtásom kezét. Félek. Félek, mert nem tudom, mi lesz utána...

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.
                                                                          John Keats