én esküszöm, hogy ezt nem bírom. egyik pofon után jön a másik. zárt ajtók sorozatát találom. vagy ha kinyílik, azon nyomban be is csapódik az orrom előtt...

ismét csak ...

Kezdek szétesni. Nem tudom magam tartani ekkora nyomás alatt. És itt most nem arról van szó, hogy "jajj milyen csúnya vagyok" vagy "jajj nekem miért nincsenek olyan jó cuccaim?" Nem. Ez komolyabb. És mivel nem tudom kivel megbeszélni és nem tudom feldolgozni magamban, ezért úgy érzem összeroppanok. Csak hogy tudjátok...

Teljes reménytelenség...

2. nap - Az első szerelmed

Hogy, hogy nem, de megtörtént. Akkoriban reménytelennek gondoltam a helyzetemet. Azt gondoltam, hogy én bizony soha sem leszek szerelmes. De mégis megtörtént. Legalábbis azt hiszem. Azóta sem tudok rájönni, hogy az valóban szerelem volt-e vagy az első kapcsolat varázsa. Már ha van ilyen. Ha szerelem volt, akkor kijelenthetem, hogy azóta sem jött el hozzám a mindenki által istenített érzés. Legalábbis sohasem lett viszonozva. Ha csak varázs volt, akkor  elmondhatom, hogy azóta nem voltam elvarázsolva. Vagyis el voltam, de mindegy...De mióta is? Mikor is volt ez a bizonyos first?
Általános iskola, nyolcadik osztály. Utólag visszagondolva talán kicsit furcsa pár voltunk. Igazából én voltam furcsa, de hát ez nálam megszokott. Kapcsolatban mindig furcsa vagyok. Hogy miből gondolom, hogy szerelem volt? Onnan, hogy mikor vége lett, majdnem felőrölt. Tulajdonképpen szerintem a lényem egy része akkor és ott meg is szűnt létezni.
Jellemezzem ezt a szerelmet? Mondjam el, hogy kihez fűződött? Nem teszem. A kép árulkodó lesz.

Szeretek rá emlékezni. Hogy miket csináltunk együtt, a nevetésére, a vicceire, a szemére, arra hogy milyen okos. Emlékezni szeretek, de nem biztos hogy újra belekezdenék.

1. nap - Mutasd be magad.

Első és legfontosabb: ha valaki azt mondja, hogy önbizalom hiányos vagyok, nem sértődöm meg. Tudok róla, és sajnos még nem sikerült orvosolnom a helyzetet. Büszke vagyok arra, hogy szeretek olvasni, hogy szeretek írni, hogy nem szemétdombra való, mosógépzajra hasonlatos zenét hallgatok. Nem tartom magam ostobának, de túlzottan okosnak sem. Sőt, néha kifejezetten buta vagyok. Sok dolog érdekel, de nincs hozzájuk elég energiám. Hajlamos vagyok tehát a lustaságra, képes lennék átaludni egy egész napot is akár. Szeretem a szépet, a jót. Naiv vagyok. Mindenkiről a legjobbat feltételezem, aztán gyakran csalódok. Utálom, amikor néhány szavas tőmondatokban fogalmazok, de ha túlkomplikálom a mondanivalómat, attól is a falra mászok. Értitek? Saját magamtól.
Rettegek a jövőtől, a haláltól, a céltalanságtól. Nem vagyok türelmes. Imádok pörögni és mindenféle dolgokat szervezni, segíteni másoknak amennyire csak tudok. Gyakran mosolygok ok nélkül. Két okból. Az egyik, hogy másoknak azt mutassam, minden rendben. A másik, hogy egy kis fényt vigyek a szürke hétköznapokba. (Persze lehet, hogy senki sem kíváncsi a mosolyomra, de ki ne szeretne inkább egy mosolygós arccal szembetalálkozni, mintsem egy szomorúval?)
Lehetetlen mindent elmondani magamról. És egyébként is, szerintem a környezetem, a barátaim, a családom jobban le tudja írni, hogy milyen vagyok. Hogy én milyennek látom magam, azt nehéz elmondani, mert gyakran szeretnék láthatatlan lenni, nem venni észre magam. Igen, ördögi kör ez az önbizalomhiány...

Challenge

Kedvet kaptam, hogy elkezdjek valami challenge-t. Lehet, hogy nem lesz folyamatos, de azért végig fogom csinálni, mert bár írhatnékom van, igazán semmi nem akaródzik kijönni belőlem. De remélem, hogy ez hamar megváltozik. Addig is, jöjjön egy personal challenge.

Csönd

Általában utáljuk a csöndet. Inkább bekapcsoljuk a tv-t, vagy zenét hallgassunk, csak hogy ne öleljen körül minket a merev, rémisztő csönd. Szerintem félünk magunktól. Félünk magunkban maradni, félünk a gondolatainktól. Én azt mondom, hogy merjünk csöndben egyedül maradni. Merjük szabadjára engedni a gondolatainkat. Tisztázzuk magunkban életünk esetleges homályos pontjait. Hallgassuk meg magunkat. És ne féljünk a csöndtől.