Egy nap...talán jobb lesz

Csak néztem, ahogy párolog a bőrömből a személyiségem, és azon kezdtem el gondolkozni, hogy vajon meddig lesz elég az erőm. Fogtam a fejem, beletúrtam nedves hajamba és végig az járt a fejemben, hogy összeroppanok. Szinte megmagyarázhatatlanul reménytelen dolgok történnek velem és egyszerűen nem képes sem az agyam, sem a szívem arra, hogy feldolgozzon bármit is. Szétfeszít belülről az idegesség, és elvesztettem magam, darabokra hullottam.

a szívem túl nagy

Felemelő érzés, amikor hosszú idő után végre úgy érzed, hogy kellesz, hogy te is vagy valaki, és hogy nemcsak mások árnyékában élsz. Szinte repülsz a boldogságtól, mert úgy érzed, hogy akár fontos is lehetsz, és akár neked is összejöhet bármi. Szép szemével rád néz az illető, közelebb bújik, és hopp, már el is csattant az a bizonyos első csók. Aztán még több és még több. Véget nem érő csókcsaták az alkohollal lelocsolt fronton. S ha kicsit felszáll az alkoholos köd, elkezdesz látni dolgokat. Látod, hogy nem mind arany, ami fénylik. Felhívják a figyelmedet valamire, ami nem akar kimenni a fejedből. Aztán jön valami, ami mindent elmos. De szó szerint. Az eső. És vele együtt az első hivatalos esőben elcsattanó csók. Ilyenkor az elválás a legnehezebb, mert nem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap. Besétálsz a bizonytalanba; dobogó kis szíveddel, pillangókkal a gyomrodban, mosollyal az arcodon hazaballagsz, és próbálod elhitetni magaddal, hogy lesz még folytatás. És már a csuromvizes hajad sem zavar. Álomba ringatod magad, és ekkor már hiszed, tudod, sőt érzed, hogy ez itt még nem ért véget.
Másnap. A legszörnyűbb. Vársz, mert érzed, hogy biztosan nem felejtettek el. Vársz, hogy hátha te is szerencsés leszel. Aztán idővel kétségbeesel, mert nem jön a jel, amire vágysz. És onnantól akárhogy próbálkozol, nem tudsz másra gondolni, csak arra, hogy mégsem vagy elég jó. Hogy túl egyszerűnek tűnt, túl könnyű volt minden. Mert hát lehetetlen, hogy Te meg Ő. Ez nem lehetséges. És ismét elindul egy hosszú időszak. Egy állapot, melyet úgy becéznek, hogy magány.

futok futok...

Bosszant, sőt fáj, hogy hiába törekedek, sosem érem el azt, amit szeretnék. Időt, pénzt beleölve valamibe azt veszem észre, hogy ugyanott vagyok, ahol ezelőtt voltam, és ez rossz érzéssel tölt el. Sőt, bűntudattal.
Próbálok nem a külsőségek rabja lenni, próbálok befele figyelni, az érzéseimre, a lelkemre, a jövőmre koncentrálni. De gátolva érzem magam, úgy érzem nem haladok előre. Mintha beleragadtam volna egy frissen öntött betontáblába. Lassan meg kéne találnom az utamat, lassan világosan kellene látnom mindent. Most mégis akkora katyvasz van bennem, amekkora talán még sohasem volt. Rabja vagyok a konvencióknak, láncot akasztottak rám az elvárások, és összeroppanok, mert nem sikerül előrébb jutnom. Ugyanott toporgok, mint ezelőtt, és ez megőrjít.
Gyakran figyelem az embereket akik elmennek mellettem. Észreveszem, hogy ki az, aki magabiztos, ki az, aki elveszett, ki az, aki gondtalan. Ilyenkor az is eszembe jut, hogy vajon engem milyennek láthatnak a körülöttem lévők. Én vajon milyen képbe illek bele? Mit látnak rajtam az emberek?
Most mindent a lehető legrosszabbnak látok. Belenézek a tükörbe és sírógörcsöt kapok. Legjobb lenne csak a plafont bámulni. De teljesen elveszni sem akarok...

I'm living in a small town

Szombaton nagynak, ma iciripicirinek tűnik a világ. Ilyen érzés lehet ha a heroin hatása elmúlik. Használat közben a világ kitárul, s mikor jön az illúzióromboló "józanodás" akkor azt érzi az ember, hogy egy miniatűr 3X3 méteres térben él, és megfullad. Pontosan ezt érzem mindig amikor hazatérek a hagyományos nyári pesti "nyaralásomból". Egyszerűen szétfeszít az érzés, hogy gyűlölök itt élni. Megőrülök a csendtől, az udvartól, a fáktól, a virágoktól, a fűtől. Megőrülök mert szikrányi zaj sincs, és mert olyan, mintha meghalt volna a "város". Síri csend és hullaszag van, és ez fáj. Bántja a lelkemet. Túl sokat kell várni, hogy ismét megtapasztalhassam a nyüzsgést. De már csak egy év, és itt hagyhatom ezt a kócerájt. Addig fogok küzdeni, amíg nem sikerül, mert nem akarok beleragadni a semmittevés, unalom, nyugalom bűvös iszappal teli gödrébe.

átadni a stafétabotot

Szerintem ez jobban meghatott, mint majd a saját ballagásom fog...

zsibbatag

Belekapaszkodom a járdaszegélybe. Kisebbségi komplexusom a torkomon készül kiugrani, miközben orrom facsarja a bódítóan friss virágillat. Csak el innen! Messze, naplementébe burkolózni, s soha ki nem takarózni az alkonyat fényeiből. Fülemben a mélabús ritmusok oltárt állítanak a szomorúság őrangyalának, aki mint sötét felleg, már születésem óta követ.

fok off

Miért akar nekünk mindig keresztbe tenni az élet?