futok futok...

Bosszant, sőt fáj, hogy hiába törekedek, sosem érem el azt, amit szeretnék. Időt, pénzt beleölve valamibe azt veszem észre, hogy ugyanott vagyok, ahol ezelőtt voltam, és ez rossz érzéssel tölt el. Sőt, bűntudattal.
Próbálok nem a külsőségek rabja lenni, próbálok befele figyelni, az érzéseimre, a lelkemre, a jövőmre koncentrálni. De gátolva érzem magam, úgy érzem nem haladok előre. Mintha beleragadtam volna egy frissen öntött betontáblába. Lassan meg kéne találnom az utamat, lassan világosan kellene látnom mindent. Most mégis akkora katyvasz van bennem, amekkora talán még sohasem volt. Rabja vagyok a konvencióknak, láncot akasztottak rám az elvárások, és összeroppanok, mert nem sikerül előrébb jutnom. Ugyanott toporgok, mint ezelőtt, és ez megőrjít.
Gyakran figyelem az embereket akik elmennek mellettem. Észreveszem, hogy ki az, aki magabiztos, ki az, aki elveszett, ki az, aki gondtalan. Ilyenkor az is eszembe jut, hogy vajon engem milyennek láthatnak a körülöttem lévők. Én vajon milyen képbe illek bele? Mit látnak rajtam az emberek?
Most mindent a lehető legrosszabbnak látok. Belenézek a tükörbe és sírógörcsöt kapok. Legjobb lenne csak a plafont bámulni. De teljesen elveszni sem akarok...