I wanna wake up...maybe

Sokszor és sok dolog bizonytalaníthat el minket. Velem egy interjú tette ezt meg, amikor is az egyik kedvenc színészem gondolatait hallgatva végig az zakatolt a fejemben, hogy "Basszus, esélyem sincs..." Egyszerűen jelen pillanatban nem érzem úgy, hogy olyan agyam, és olyan szívem lenne, ami mindahhoz szükséges, amivé szeretnék válni. Fogalmam sincs, hogy van-e bennem akkora kreativitás, akkora kitartás, akkora erő, ami ehhez az egészhez szükséges. Képes vagyok reggel 9-től hajnali 2-ig egyfolytában talpon lenni és dolgozni, majd pár óra múlva újrakezdeni az egészet? De az erő, az még a kisebbik talány. A legfontosabb kérdés, hogy tudok-e olyan aggyal gondolkozni, amilyennel szükséges. Tudok-e ötletelni olyan módon, ami az tetszene mindenkinek? Tudok-e alternatív megoldásokat keresni, képes vagyok-e arra, hogy zokszó nélkül hagyjam amint dirigálnak nekem, és megcsináljak mindent amit tőlem kérnek? Egyáltalán képes vagyok-e arra, hogy megcsináljam, amit tőlem kérnek? Ezek mind olyan kérdések, amiket anélkül nem tudok megválaszolni, hogy ne vágnék bele a dologba. Minden élesben dől el, és hogy bele merek-e vágni, az hamarosan kiderül. Elvégre kicsiben csinálni, amatőr szinten játszani nem olyan, mint a "valóságban". És hát honnan tudjam, hogy ahhoz van-e tehetségem? Honnan tudjam, hogy mindez nemcsak egy kislányos álom, ami örökké csak álom marad? Hogy tudnék ebből felébredni?

minden csak illúzió

Gyűlölöm a médiát, ami elénk tárja a valószerűtlenül szép emberek valószínűtlenül csodálatos kis világát. Utálom, hogy konvenciók után futkosva, a tökéletes méretekre való vágyakozásban kell nekünk, naiv kívülállóknak leélnünk az életünk. Elegem van az álmaimból, abból hogy képtelen vagyok velük szakítani, pedig kellene. Elegem van abból, hogy sok évvel ezelőtt elültették a bogarat a fülembe, miszerint "Igen, van benned valami." és bumm, azóta tényleg azt hiszem, hogy van bennem egy szikrányi tehetség, amit majd megmutathatok. Gyűlölöm magam, amiért nem bírok két lábbal a földön állni, és valami értelmes célt kitűzni magam elé. Utálom, hogy megrögzötten VALAKIvé akarok válni, hogy fennmaradjon a nevem az utókornak. Elegem van abból, hogy nem tudok egyedül lenni, mert mindig különböző álomképek vetülnek a szemem elé és nem hagynak nyugodni. Ki nem állhatom, amikor biztatnak, csak azért mert a barátaim; sokkal jobb lenne ha megmondanák a tényeket és kizökkentenének álomvilágomból.
Az igazat akarom. Azt akarom, hogy merjek egyedül lenni. Nem akarok törtető gondolatokat a fejembe, amik egymással fogócskázva héja násztáncot járnak és folyton egymásba marnak. Tudjátok mit? Fel akarok nőni!

I'm such a mess now.

Amikor halálra unod magad egy két jó barátnő által is nagyon jónak titulált könyvön, és amikor fél óráig csak fekszel az ágyban a semmibe meredve, akkor egészen biztosan rájössz, hogy itt valami baj van. Amikor egy sorozat jobb hatással van rád, mint egy könyv, vagy amikor sokkal jobban szereted az elalvás előtti álmodozásokat, mint az ébrenléteket, akkor arra jössz rá, hogy a baj nagyobb, mint azt korábban gondoltad volna. És amikor fogalmad sincs, hogy mit lehetne mindez ellen tenni, akkor elveszted minden maradék életkedvedet. Feltéve ha volt még egyáltalán ilyen.
Azon gondolkozom, hogy ha ilyen baromi unalmas és keserves volt a nyár első napja, amikor nem kellett sehova mennem, akkor milyen lesz az összes többi? Furcsa, hogy ezt mondom, de most csak abban reménykedek, hogy mehetek dolgozni. Ellenkező esetben, szerintem mély és fájdalmas depresszióba fogok zuhanni, ami majd nagyban meghatározza elkövetkező évemet, az érettségi évét. De erre inkább nem gondolnék, ha lehet.

"-Hogy bele voltál zúgva, te jóég!
 -Én? Ugyan kérlek! Dehogyis!
 -Ó dehogynem. Úgy rohantál utána, mint egy kiskutya."
Óóó egek, valóban. Csak később jön rá az ember, hogy akkor és ott, abban a bizonyos szituációban milyen idiótán  viselkedett. Félreértés ne essék, én nem a tegnapi beszélgetés során jöttem rá, hogy régen mekkora marha voltam. Csak tegnap gondoltam igazán komolyan azt, hogy bárcsak ne történt volna semmi sem azzal a bizonyos illetővel. Érthetetlen, hogy hogy lehet ekkora undort érezni valaki iránt...

És nem számít, hogy ez elvileg egy nem túl jó válasz, de én akkor is ilyen helyzetekre vágyom:
(R): I'm such a mess. Why do you even like me?
(B): I guess cause you're almost as messed up as I am.

...

Esküszöm meguntam már ezt az állandó szomorúságot, és tanácstalanságot. Meguntam a gondolkozást, az érzékelést, unok én már mindent. Mosolyra, ölelésre vágyom. Szomjazom a boldogságra, a gondtalanságra. Nap  mint nap arra kelni, hogy még mindig tehetetlen és elveszett vagyok, nem épp a legjobb dolog. Elborítják az agyam az álomképek, mintha egy végtelenített felvételt néznék, és sehogy sem sikerül kikapcsolnom a vetítőt. Amikor egy pillanatra magam maradok, azonnal képek hada borít el, és nem tudok tőlük szabadulni.

To know who I am, before I know who I wanna be