without hesitating

Zuhanyzás közben az jutott eszembe, hogy ha a víz tisztára tudná mosni lelkem pórusait miközben egy új személyiséget kölcsönözne nekem, én hezitálás nélkül belemennék a dologba.

lost

Pót terveket gyártani az igaziak helyett, meglehetősen fárasztó, és felesleges mulatság. Eltervezni a menyasszonyi ruhádat, a csokrodat, hogy milyen lesz a cipőd, a teríték, a helyszín, na és persze a vőlegény... hát ez igazán felesleges dolog. Pláne felesleges kijelenteni olyat, hogy "Külföldi férjem lesz." Addig ameddig nem tudod, hogy merre is irányítsd az életed, felesleges nagy volumenű dolgokat tervezni. És még akkor is, ha már célt tűztél ki magad elé. Bármikor derékba törhet minden. 
Ijesztő a jövőre gondolni. Ijesztő szembesülni az idő múlásával, és azzal, hogy lebegek az éterben. Ijesztő a bennem kialakuló párhuzamos dimenzió is, mely álmaim során bontakozik ki. Néha megkérdőjelezem saját elmém épségét. Fura dolog elképzelni magam 5-10 év múlva, és mindig mást látni. Egy írót, egy színészt, egy újságírót, egy műsorvezetőt, egy magassarkúban ide-oda tipegő stílusos nőt, aki definiálhatatlan munkájából adódóan eléggé elfoglalt. Furcsa, hogy csak azt az egy dolgot nem látom, ami valóban leszek. Vagy legalább valami kósza kis jelet ami későbbi életemre vonatkozna. Arra, hogy merre induljak. "Útvesztő minden út, minden csak visszajut." Néha nem tudom elkülöníteni az álmokat a valóságtól. Miért is kezdtem el az esküvővel foglalkozni (ami mellesleg még fényévekre van tőlem)? Hát persze hogy azért, mert arról álmodtam. És őszintén szólva álmomban eléggé felkészületlenek voltunk, még az sem volt biztos, hogy hova kell ülnöm. 
Az égvilágon semmi sem biztos, nincs egy fix, megcáfolhatatlan pont az életemben. Apró részecskének érzem magam, ami összevissza lebeg, kering, de nem tudja igazán, hogy merre menjen. És már túl fáradtnak is ilyen magasröptű gondolatok fejtegetéséhez.

Hatások

Átmenetileg megnémultam. Hiába vagyok tele érzésekkel, nem tudom azokat itt kifejezni, és ez fáj. Mintha önmagam árnyéka lennék. Bármit leírok, az fele annyira sem fejezi ki a belső világomat. De azért próbálkozni lehet. Események, melyek mostanában irányítottak:

1. Csokonai Színház - Gálaest Arany balladákból 2012. április 27.
Egyszerűen szavak nincsenek rá. A színpadon mindent kizártam a fejemből és csak arra tudtam gondolni, ami épp a feladatom volt: játszani. A reflektorok fényében fürödtem, lubickoltam a színház varázslatos illatában. Aztán lejöttem a színpadról és éreztem, hogy vissza akarok menni. Olyan volt, mintha az otthonomat hagytam volna el.

2. A végzősök utolsó hete: bolondballagás, ballagás 2012. május 2-5

Egyszerűen felfoghatatlan, hogy elmennek. Nem tudom elhinni, hogy azok, akikkel együtt jöttünk ide, vagy akikkel nem de ugyanúgy évfolyamtársaink voltak, vagy akik még csak nem is voltak évfolyamtársaink, de erősítették a Fazekas lelkes kis csapatát elbúcsúztak tőlünk. Felfoghatatlan, hogy gyakorlatilag mi vagyunk a nagyok, hogy nincsenek nálunk idősebbek (bár egyébként még vannak, csak épp érettségiznek). Fáj arra gondolni, hogy nem lesz Németh Pistink, Zubink, Bálintunk, hogy elmegy Eszti, Kristóf, a C-sek közül Kata, Dia, valamint Peti. És még sokan mások persze, akiket többé-kevésbé sikerült megkedvelni az évek során. Hihetetlen.

3. Nemzeti Színház - Hamlet 2012. április 12.

Örökre bevésődött az agyamba a Nemzeti Színház minden apró részletével. Sohasem fogom elfelejteni ezt az előadást, mely annyira elnyerte tetszésemet, mint még soha semmi. És azt a 3,5 órás vonatutat sem fogom soha elfeledni, ami utána következett. Mindig is nehezemre esik elhagyni Budapestet, most meg pláne. Tele reménytelen, pesszimista gondolatokkal. Kilátástalanul szemlélve a jövőt utaztam és csak dőltek a könnyeim. Egy egész világ tárul ki és zárkózik el egyszerre előlem. És én nem tudom, hogy mit kéne tennem. Bizonytalanság, ezzel a szóval lehetne leginkább jellemezni mostanság.