lost

Pót terveket gyártani az igaziak helyett, meglehetősen fárasztó, és felesleges mulatság. Eltervezni a menyasszonyi ruhádat, a csokrodat, hogy milyen lesz a cipőd, a teríték, a helyszín, na és persze a vőlegény... hát ez igazán felesleges dolog. Pláne felesleges kijelenteni olyat, hogy "Külföldi férjem lesz." Addig ameddig nem tudod, hogy merre is irányítsd az életed, felesleges nagy volumenű dolgokat tervezni. És még akkor is, ha már célt tűztél ki magad elé. Bármikor derékba törhet minden. 
Ijesztő a jövőre gondolni. Ijesztő szembesülni az idő múlásával, és azzal, hogy lebegek az éterben. Ijesztő a bennem kialakuló párhuzamos dimenzió is, mely álmaim során bontakozik ki. Néha megkérdőjelezem saját elmém épségét. Fura dolog elképzelni magam 5-10 év múlva, és mindig mást látni. Egy írót, egy színészt, egy újságírót, egy műsorvezetőt, egy magassarkúban ide-oda tipegő stílusos nőt, aki definiálhatatlan munkájából adódóan eléggé elfoglalt. Furcsa, hogy csak azt az egy dolgot nem látom, ami valóban leszek. Vagy legalább valami kósza kis jelet ami későbbi életemre vonatkozna. Arra, hogy merre induljak. "Útvesztő minden út, minden csak visszajut." Néha nem tudom elkülöníteni az álmokat a valóságtól. Miért is kezdtem el az esküvővel foglalkozni (ami mellesleg még fényévekre van tőlem)? Hát persze hogy azért, mert arról álmodtam. És őszintén szólva álmomban eléggé felkészületlenek voltunk, még az sem volt biztos, hogy hova kell ülnöm. 
Az égvilágon semmi sem biztos, nincs egy fix, megcáfolhatatlan pont az életemben. Apró részecskének érzem magam, ami összevissza lebeg, kering, de nem tudja igazán, hogy merre menjen. És már túl fáradtnak is ilyen magasröptű gondolatok fejtegetéséhez.