a szívem túl nagy

Felemelő érzés, amikor hosszú idő után végre úgy érzed, hogy kellesz, hogy te is vagy valaki, és hogy nemcsak mások árnyékában élsz. Szinte repülsz a boldogságtól, mert úgy érzed, hogy akár fontos is lehetsz, és akár neked is összejöhet bármi. Szép szemével rád néz az illető, közelebb bújik, és hopp, már el is csattant az a bizonyos első csók. Aztán még több és még több. Véget nem érő csókcsaták az alkohollal lelocsolt fronton. S ha kicsit felszáll az alkoholos köd, elkezdesz látni dolgokat. Látod, hogy nem mind arany, ami fénylik. Felhívják a figyelmedet valamire, ami nem akar kimenni a fejedből. Aztán jön valami, ami mindent elmos. De szó szerint. Az eső. És vele együtt az első hivatalos esőben elcsattanó csók. Ilyenkor az elválás a legnehezebb, mert nem lehet tudni, hogy mit hoz a holnap. Besétálsz a bizonytalanba; dobogó kis szíveddel, pillangókkal a gyomrodban, mosollyal az arcodon hazaballagsz, és próbálod elhitetni magaddal, hogy lesz még folytatás. És már a csuromvizes hajad sem zavar. Álomba ringatod magad, és ekkor már hiszed, tudod, sőt érzed, hogy ez itt még nem ért véget.
Másnap. A legszörnyűbb. Vársz, mert érzed, hogy biztosan nem felejtettek el. Vársz, hogy hátha te is szerencsés leszel. Aztán idővel kétségbeesel, mert nem jön a jel, amire vágysz. És onnantól akárhogy próbálkozol, nem tudsz másra gondolni, csak arra, hogy mégsem vagy elég jó. Hogy túl egyszerűnek tűnt, túl könnyű volt minden. Mert hát lehetetlen, hogy Te meg Ő. Ez nem lehetséges. És ismét elindul egy hosszú időszak. Egy állapot, melyet úgy becéznek, hogy magány.

futok futok...

Bosszant, sőt fáj, hogy hiába törekedek, sosem érem el azt, amit szeretnék. Időt, pénzt beleölve valamibe azt veszem észre, hogy ugyanott vagyok, ahol ezelőtt voltam, és ez rossz érzéssel tölt el. Sőt, bűntudattal.
Próbálok nem a külsőségek rabja lenni, próbálok befele figyelni, az érzéseimre, a lelkemre, a jövőmre koncentrálni. De gátolva érzem magam, úgy érzem nem haladok előre. Mintha beleragadtam volna egy frissen öntött betontáblába. Lassan meg kéne találnom az utamat, lassan világosan kellene látnom mindent. Most mégis akkora katyvasz van bennem, amekkora talán még sohasem volt. Rabja vagyok a konvencióknak, láncot akasztottak rám az elvárások, és összeroppanok, mert nem sikerül előrébb jutnom. Ugyanott toporgok, mint ezelőtt, és ez megőrjít.
Gyakran figyelem az embereket akik elmennek mellettem. Észreveszem, hogy ki az, aki magabiztos, ki az, aki elveszett, ki az, aki gondtalan. Ilyenkor az is eszembe jut, hogy vajon engem milyennek láthatnak a körülöttem lévők. Én vajon milyen képbe illek bele? Mit látnak rajtam az emberek?
Most mindent a lehető legrosszabbnak látok. Belenézek a tükörbe és sírógörcsöt kapok. Legjobb lenne csak a plafont bámulni. De teljesen elveszni sem akarok...

I'm living in a small town

Szombaton nagynak, ma iciripicirinek tűnik a világ. Ilyen érzés lehet ha a heroin hatása elmúlik. Használat közben a világ kitárul, s mikor jön az illúzióromboló "józanodás" akkor azt érzi az ember, hogy egy miniatűr 3X3 méteres térben él, és megfullad. Pontosan ezt érzem mindig amikor hazatérek a hagyományos nyári pesti "nyaralásomból". Egyszerűen szétfeszít az érzés, hogy gyűlölök itt élni. Megőrülök a csendtől, az udvartól, a fáktól, a virágoktól, a fűtől. Megőrülök mert szikrányi zaj sincs, és mert olyan, mintha meghalt volna a "város". Síri csend és hullaszag van, és ez fáj. Bántja a lelkemet. Túl sokat kell várni, hogy ismét megtapasztalhassam a nyüzsgést. De már csak egy év, és itt hagyhatom ezt a kócerájt. Addig fogok küzdeni, amíg nem sikerül, mert nem akarok beleragadni a semmittevés, unalom, nyugalom bűvös iszappal teli gödrébe.

átadni a stafétabotot

Szerintem ez jobban meghatott, mint majd a saját ballagásom fog...

zsibbatag

Belekapaszkodom a járdaszegélybe. Kisebbségi komplexusom a torkomon készül kiugrani, miközben orrom facsarja a bódítóan friss virágillat. Csak el innen! Messze, naplementébe burkolózni, s soha ki nem takarózni az alkonyat fényeiből. Fülemben a mélabús ritmusok oltárt állítanak a szomorúság őrangyalának, aki mint sötét felleg, már születésem óta követ.

fok off

Miért akar nekünk mindig keresztbe tenni az élet?

naplófoszlány II.

Bűnös lelkek vagyunk. Kaptunk egy életet, amit nem tudunk eléggé megköszönni Istennek. Sem pedig édesanyánknak, sem senkinek. Van, aki nem is akarja. Pusztító lelkek vagyunk, mert nem tudjuk eléggé megbecsülni az életet. Iszunk, dohányzunk, talán még drogozunk is. Egészségtelenül étkezünk: a gyorséttermi kaják mellett fel sem fogjuk, hogy milyen csodákkal lát el minket a föld. Csak rohanunk, és egy percre sem vagyunk képesek arra, hogy megálljunk, és elcsodálkozzunk a természet szépségein. Tékozlunk. Az életet, a Földet, sőt még egymást is. Fene nagy önimádatunkban átgázolunk élőn, holtan, szenten, állaton, tárgyon, mindenen. Ha valami nem működik, újat keresünk, ahelyett, hogy megjavítanánk, küzdenénk érte. Tudom, mert én is ilyen vagyok. Tudom, mert mindenki ilyen. És elképzelni sem tudom, hová vezethet mindez...

képzavar

csak bámulok ki a fejemből. olyan mintha elkábítottak volna. random gondolatok, szavak, mondatok jutnak eszembe, és közben összeszűkült szemmel nézek, mint aki be van szívva. macskakaparásra hasonlító betűkkel írok tele oldalakat, aztán nincs erőm/kedvem/merszem begépelni őket. valami hibádzik. hangosan olvasva  minden sokkal szebb...

let it go

Mélységes sajnálatot érzek azok iránt, akik semmire sem tartják az irodalmat. Akik csak bámulnak akár az órákon, akár ha esetleg meghallanak egy verset. Sajnálom azokat, akik meg sem próbálják megérteni a verseket. Sajnálom azokat, akik nem képesek arra, hogy felfedezzék az igazgyöngyöket a sok bizsu vacak között. Sajnálom őket, mert a lelkük csorba. Sajnálom őket, mert nem elég nyitottak. Sajnálom őket, mert... buták.
Azt kell észrevennem, hogy 20 perc sírás után már nem őket siratom, hanem saját magamat. Saját magam elképzelt álomvilágbeli sorsát, jövőjét. Eljött az idő, hogy lemondjak valamiről, hogy elengedjek valamit, amit már kicsivel több, mint 4 éve el kellett volna engednem. Sajnálom, hogy eddig nem tettem meg, és csak álmokban ringattam magam. Egyszer mindennek eljön az ideje. Fogalmam sincs milyen érzés lehet igazából, de valahogy úgy érzem magam, mint annak a személynek a hozzátartozói, akit épp most fognak lekapcsolni az életben tartó gépekről. Nem akarom elhinni, hogy el kell engednem azt a berögződést, azt az álmot, amivel olyan jól eléldegéltünk kettesben. Fogalmam sincs, hogy milyen nélküle az élet. Fogalmam sincs, hogy mihez kezdjek nélküle, egyszerűen nem tudom. Csak azt tudom és érzem, hogy itt és most el kell indulnom egy úton, aminek a végére teljesen elengedem álompajtásom kezét. Félek. Félek, mert nem tudom, mi lesz utána...

Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.
                                                                          John Keats

hit

A könyvek az én vallásom. A történetek, amikben elveszek, elmerülök, megmártózom, és aztán a felszínre bukkanva megkérdezem a világot "Ennyi?".

I wanna wake up...maybe

Sokszor és sok dolog bizonytalaníthat el minket. Velem egy interjú tette ezt meg, amikor is az egyik kedvenc színészem gondolatait hallgatva végig az zakatolt a fejemben, hogy "Basszus, esélyem sincs..." Egyszerűen jelen pillanatban nem érzem úgy, hogy olyan agyam, és olyan szívem lenne, ami mindahhoz szükséges, amivé szeretnék válni. Fogalmam sincs, hogy van-e bennem akkora kreativitás, akkora kitartás, akkora erő, ami ehhez az egészhez szükséges. Képes vagyok reggel 9-től hajnali 2-ig egyfolytában talpon lenni és dolgozni, majd pár óra múlva újrakezdeni az egészet? De az erő, az még a kisebbik talány. A legfontosabb kérdés, hogy tudok-e olyan aggyal gondolkozni, amilyennel szükséges. Tudok-e ötletelni olyan módon, ami az tetszene mindenkinek? Tudok-e alternatív megoldásokat keresni, képes vagyok-e arra, hogy zokszó nélkül hagyjam amint dirigálnak nekem, és megcsináljak mindent amit tőlem kérnek? Egyáltalán képes vagyok-e arra, hogy megcsináljam, amit tőlem kérnek? Ezek mind olyan kérdések, amiket anélkül nem tudok megválaszolni, hogy ne vágnék bele a dologba. Minden élesben dől el, és hogy bele merek-e vágni, az hamarosan kiderül. Elvégre kicsiben csinálni, amatőr szinten játszani nem olyan, mint a "valóságban". És hát honnan tudjam, hogy ahhoz van-e tehetségem? Honnan tudjam, hogy mindez nemcsak egy kislányos álom, ami örökké csak álom marad? Hogy tudnék ebből felébredni?

minden csak illúzió

Gyűlölöm a médiát, ami elénk tárja a valószerűtlenül szép emberek valószínűtlenül csodálatos kis világát. Utálom, hogy konvenciók után futkosva, a tökéletes méretekre való vágyakozásban kell nekünk, naiv kívülállóknak leélnünk az életünk. Elegem van az álmaimból, abból hogy képtelen vagyok velük szakítani, pedig kellene. Elegem van abból, hogy sok évvel ezelőtt elültették a bogarat a fülembe, miszerint "Igen, van benned valami." és bumm, azóta tényleg azt hiszem, hogy van bennem egy szikrányi tehetség, amit majd megmutathatok. Gyűlölöm magam, amiért nem bírok két lábbal a földön állni, és valami értelmes célt kitűzni magam elé. Utálom, hogy megrögzötten VALAKIvé akarok válni, hogy fennmaradjon a nevem az utókornak. Elegem van abból, hogy nem tudok egyedül lenni, mert mindig különböző álomképek vetülnek a szemem elé és nem hagynak nyugodni. Ki nem állhatom, amikor biztatnak, csak azért mert a barátaim; sokkal jobb lenne ha megmondanák a tényeket és kizökkentenének álomvilágomból.
Az igazat akarom. Azt akarom, hogy merjek egyedül lenni. Nem akarok törtető gondolatokat a fejembe, amik egymással fogócskázva héja násztáncot járnak és folyton egymásba marnak. Tudjátok mit? Fel akarok nőni!

I'm such a mess now.

Amikor halálra unod magad egy két jó barátnő által is nagyon jónak titulált könyvön, és amikor fél óráig csak fekszel az ágyban a semmibe meredve, akkor egészen biztosan rájössz, hogy itt valami baj van. Amikor egy sorozat jobb hatással van rád, mint egy könyv, vagy amikor sokkal jobban szereted az elalvás előtti álmodozásokat, mint az ébrenléteket, akkor arra jössz rá, hogy a baj nagyobb, mint azt korábban gondoltad volna. És amikor fogalmad sincs, hogy mit lehetne mindez ellen tenni, akkor elveszted minden maradék életkedvedet. Feltéve ha volt még egyáltalán ilyen.
Azon gondolkozom, hogy ha ilyen baromi unalmas és keserves volt a nyár első napja, amikor nem kellett sehova mennem, akkor milyen lesz az összes többi? Furcsa, hogy ezt mondom, de most csak abban reménykedek, hogy mehetek dolgozni. Ellenkező esetben, szerintem mély és fájdalmas depresszióba fogok zuhanni, ami majd nagyban meghatározza elkövetkező évemet, az érettségi évét. De erre inkább nem gondolnék, ha lehet.

"-Hogy bele voltál zúgva, te jóég!
 -Én? Ugyan kérlek! Dehogyis!
 -Ó dehogynem. Úgy rohantál utána, mint egy kiskutya."
Óóó egek, valóban. Csak később jön rá az ember, hogy akkor és ott, abban a bizonyos szituációban milyen idiótán  viselkedett. Félreértés ne essék, én nem a tegnapi beszélgetés során jöttem rá, hogy régen mekkora marha voltam. Csak tegnap gondoltam igazán komolyan azt, hogy bárcsak ne történt volna semmi sem azzal a bizonyos illetővel. Érthetetlen, hogy hogy lehet ekkora undort érezni valaki iránt...

És nem számít, hogy ez elvileg egy nem túl jó válasz, de én akkor is ilyen helyzetekre vágyom:
(R): I'm such a mess. Why do you even like me?
(B): I guess cause you're almost as messed up as I am.

...

Esküszöm meguntam már ezt az állandó szomorúságot, és tanácstalanságot. Meguntam a gondolkozást, az érzékelést, unok én már mindent. Mosolyra, ölelésre vágyom. Szomjazom a boldogságra, a gondtalanságra. Nap  mint nap arra kelni, hogy még mindig tehetetlen és elveszett vagyok, nem épp a legjobb dolog. Elborítják az agyam az álomképek, mintha egy végtelenített felvételt néznék, és sehogy sem sikerül kikapcsolnom a vetítőt. Amikor egy pillanatra magam maradok, azonnal képek hada borít el, és nem tudok tőlük szabadulni.

To know who I am, before I know who I wanna be

without hesitating

Zuhanyzás közben az jutott eszembe, hogy ha a víz tisztára tudná mosni lelkem pórusait miközben egy új személyiséget kölcsönözne nekem, én hezitálás nélkül belemennék a dologba.

lost

Pót terveket gyártani az igaziak helyett, meglehetősen fárasztó, és felesleges mulatság. Eltervezni a menyasszonyi ruhádat, a csokrodat, hogy milyen lesz a cipőd, a teríték, a helyszín, na és persze a vőlegény... hát ez igazán felesleges dolog. Pláne felesleges kijelenteni olyat, hogy "Külföldi férjem lesz." Addig ameddig nem tudod, hogy merre is irányítsd az életed, felesleges nagy volumenű dolgokat tervezni. És még akkor is, ha már célt tűztél ki magad elé. Bármikor derékba törhet minden. 
Ijesztő a jövőre gondolni. Ijesztő szembesülni az idő múlásával, és azzal, hogy lebegek az éterben. Ijesztő a bennem kialakuló párhuzamos dimenzió is, mely álmaim során bontakozik ki. Néha megkérdőjelezem saját elmém épségét. Fura dolog elképzelni magam 5-10 év múlva, és mindig mást látni. Egy írót, egy színészt, egy újságírót, egy műsorvezetőt, egy magassarkúban ide-oda tipegő stílusos nőt, aki definiálhatatlan munkájából adódóan eléggé elfoglalt. Furcsa, hogy csak azt az egy dolgot nem látom, ami valóban leszek. Vagy legalább valami kósza kis jelet ami későbbi életemre vonatkozna. Arra, hogy merre induljak. "Útvesztő minden út, minden csak visszajut." Néha nem tudom elkülöníteni az álmokat a valóságtól. Miért is kezdtem el az esküvővel foglalkozni (ami mellesleg még fényévekre van tőlem)? Hát persze hogy azért, mert arról álmodtam. És őszintén szólva álmomban eléggé felkészületlenek voltunk, még az sem volt biztos, hogy hova kell ülnöm. 
Az égvilágon semmi sem biztos, nincs egy fix, megcáfolhatatlan pont az életemben. Apró részecskének érzem magam, ami összevissza lebeg, kering, de nem tudja igazán, hogy merre menjen. És már túl fáradtnak is ilyen magasröptű gondolatok fejtegetéséhez.

Hatások

Átmenetileg megnémultam. Hiába vagyok tele érzésekkel, nem tudom azokat itt kifejezni, és ez fáj. Mintha önmagam árnyéka lennék. Bármit leírok, az fele annyira sem fejezi ki a belső világomat. De azért próbálkozni lehet. Események, melyek mostanában irányítottak:

1. Csokonai Színház - Gálaest Arany balladákból 2012. április 27.
Egyszerűen szavak nincsenek rá. A színpadon mindent kizártam a fejemből és csak arra tudtam gondolni, ami épp a feladatom volt: játszani. A reflektorok fényében fürödtem, lubickoltam a színház varázslatos illatában. Aztán lejöttem a színpadról és éreztem, hogy vissza akarok menni. Olyan volt, mintha az otthonomat hagytam volna el.

2. A végzősök utolsó hete: bolondballagás, ballagás 2012. május 2-5

Egyszerűen felfoghatatlan, hogy elmennek. Nem tudom elhinni, hogy azok, akikkel együtt jöttünk ide, vagy akikkel nem de ugyanúgy évfolyamtársaink voltak, vagy akik még csak nem is voltak évfolyamtársaink, de erősítették a Fazekas lelkes kis csapatát elbúcsúztak tőlünk. Felfoghatatlan, hogy gyakorlatilag mi vagyunk a nagyok, hogy nincsenek nálunk idősebbek (bár egyébként még vannak, csak épp érettségiznek). Fáj arra gondolni, hogy nem lesz Németh Pistink, Zubink, Bálintunk, hogy elmegy Eszti, Kristóf, a C-sek közül Kata, Dia, valamint Peti. És még sokan mások persze, akiket többé-kevésbé sikerült megkedvelni az évek során. Hihetetlen.

3. Nemzeti Színház - Hamlet 2012. április 12.

Örökre bevésődött az agyamba a Nemzeti Színház minden apró részletével. Sohasem fogom elfelejteni ezt az előadást, mely annyira elnyerte tetszésemet, mint még soha semmi. És azt a 3,5 órás vonatutat sem fogom soha elfeledni, ami utána következett. Mindig is nehezemre esik elhagyni Budapestet, most meg pláne. Tele reménytelen, pesszimista gondolatokkal. Kilátástalanul szemlélve a jövőt utaztam és csak dőltek a könnyeim. Egy egész világ tárul ki és zárkózik el egyszerre előlem. És én nem tudom, hogy mit kéne tennem. Bizonytalanság, ezzel a szóval lehetne leginkább jellemezni mostanság.                                                                                                                                                                                                        

És bömböl a zene, hogy elnyomjam a belső hangokat...

mindenki bek*phatja

Amikor hirtelen rád tör, hogy mennyire igazán szükséged van valakire, aki szeret. Még akkor is, ha közben elfelejtkezel a suliról, csak azért, hogy minden percet vele tölthess, aztán meg később bánkódsz az eredményeid miatt. Még akkor is kell, ha esetleg kegyetlenül átver. Amikor azon gondolkozol, hogy ha csak egy percre is éreznéd azt, hogy valaki szeret, akkor milyen boldog lennél. Amikor mindez eszedbe jut, és egyszerre lesz hányingered, szédülsz, izzad a tenyered, és nehezedik el a szemhéjad. Amikor a magány, szinte már fizikai fájdalommá alakul át. Na akkor mondom én azt, hogy elmehet mindenki a...!

Kultúra

Én vagyok ennyire elfuserált, vagy tényleg süllyed ez az egész társadalom? Amikor kultúráról van szó, akkor valahogy eszembe sem jutna, hogy kritizáljam azt. Főleg ha a saját nemzeti kultúránkról van szó. Pláne nem értem, hogy miért kell embereket figyelmeztetni a magyar dalok "szörnyűségeire". Szerintem hallgasson mindenki techno-t, aztán szörnyülködjön. Ja bocsi, hogy az a menő, szép, és jó, és a többi gagyi? Ezer bocsánat, én kérek elnézést, amiért kicsit is intelligens vagyok.

És ne legyek ideges...

füstbe ment terv

Lehúzhatjuk a jövőnket a wc-n. Eddig se tudtam, ezután sem fogom tudni, hogy mit kezdjek magammal. Mióta hazajöttem, sírhatnékom van. Hogy ebben a világban elvileg bármit lehet csinálni, mégse lehet konkrétan semmit... Akkor most mégis mi van?

naplófoszlány

Belekapaszkodom a világba, kibogozom a gyomorgörcsömet és egy ásítást követően nekiiramodok. Az utca alszik, hallom a feltámadó, majd elhaló lépteim zaját. Célszerű lenne sikoltanom, de hangom visszacsúszik a torkomon és összegubancolódik. Sikertelenül nézek körbe, homályos mosolygásoktól telített a hajnalodó utca. Befordulok a sarkon és felismerem a vér szagát, mely a kezeimről sugárzik. Megnyalom cseresznyepiros ujjaimat, s a nyelvemen érzem a bűnös poshadt ízt. Ha akarnék, elkezdhetnék futni, de félek hogy eltévedek az egyenes utcán. Érzem, hogy valami megindul bennem, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. Aztán robbanásszerűen ömlik ki a számon a hullazöld neon fénycsóva. Betemet a rettegés, fátyolfelhők jelennek meg a szemem előtt, körhintagyorsasággal megindul körülöttem az élet. Őrülten zuhanok a járdára. Hirtelen megint besötétedik, s eltűnik minden foszforeszkálóan közeli csillag. A négy késszúrás vörösen izzik a hasamon...

glee lista

Top 10

1.

2.

3.

4.

5.

6.

7.

8.

9.

10.

+1

fogadalmak

Angoltanárom szerint nem jók az újévi fogadalmak. Nem érdemes olyasmit megfogadni, hogy "egészségesebben fogok élni ebben az évben" vagy hogy "idén kevesebbet fogok gépezni" vagy hogy "ebben az évben le fogok fogyni". Szerinte minél kisebb fogadalmakat teszünk, annál könnyebb őket megvalósítani. Például a hét napjaira különféle célokat tűzhetünk ki, amik nem olyan óriási dolgok. És ha teljesítettük őket, akkor még több kedvünk van több apróbb cél kitűzésére. Ez a sok kicsi sokra megy elv.
Nem tudom, hogy képes lennék-e minden nap teljesíteni valami előre meghatározott dolgot. Akkora a rohanás, hogy nem vagyok benne biztos, hogy ezekkel a kicsi fogadalmakkal haladhatnék előre, és sikert érhetnék el. A nagyobb fogadalmak jobban tetszenek, bár azokhoz több kitartásra is van szükség. Szerintem ez a sok kicsi sokra megy rendszer egy kibúvó azoknak, akik nem éreznek magukban elég erőt a nagy dolgok teljesítéséhez.
Egyébként meg nem fogadtam meg semmit, szóval teljesen mindegy...

Kérdezz, felelek.

Várok valamit ettől az évtől? Az égvilágon semmit. Tettem újévi fogadalmat? Közvetlen éjfélkor nem, de az elhatározás már régen bennem él, és most hiszem hogy sikerülni fog. Nehéz volt megválni 2011-től? Nem, de könnyű sem volt elengedni őt. Megbántam valamit, amit a múlt évben tettem? Mindenkinek azt mondom, hogy igen, de valójában nem, mert tudom, hogy mindennek úgy kell történnie, ahogy történik. Változtatni fogok magamon 2012-ben? Nem tervezett változások mindig közbejöhetnek, szándékosan nem szeretnék semmit megváltoztatni. Hogy szerintem milyen évem lesz? Húzós, kemény minden szempontból. Boldog leszek? Törekedni fogok a boldogságra, nem hagyom hogy a depi korszakok sűrűbben előjöjjenek. Visszatér az első kérdés: várok valamit ettől az évtől? Az évtől nem, magamtól viszont annál többet.