Lebegés

Mintha hazugságok lebegnének a levegőben. Fájdalmat is érzek, s ellentmondást. Végtelenül rövid mondatok repkednek az agy tekervényes, rózsával megszórt útjain. Ostorok csapódnak a hátamon, melyeket én irányítok. Mindig egyre erősebben csapom őket, hátha tanulok kicsit.
Újra és újra visszagondolok arra, hogyan szalasztottam el az utolsó esélyeimet. És nem tetszik. Ahogy az sem, hogy más mindig megkap mindent.
Homályosan emlékszem csak, de tudom, hogy szíven ütött, hogy őket együtt láttam. Nem fájdalom volt, inkább féltékenység. Még ha csak beszélgettek is. Én miért nem tudtam ezt a lépcsőt megugrani? Mindegy, túl konkrétak ezek a mondatok.
Várni.várni.várni...Várni arra, hogy megmentsen valaki, hogy megtaláljon. Ahelyett, hogy én menteném meg és találnám meg magamat.
A rövid válaszok világában élünk. "Igen, nem, nem tudom, akarom, szeretlek, utállak" Én szép, hosszú mondatokban fogom magam kifejezni. Szép, hosszú mondatokban mondom el, hogy mennyire elegem van ebből a siránkozásból és a boldogtalan percekből. Szép, hosszú mondataimat megtöltöm, szép, igényes szavakkal, aztán átadom magam a semminek és elkezdek lebegni...