esővilág

Egy este, egy séta után egy teraszon. A pincért mintha nem érdekelné, hogy kik érkeztek; már 20 perce ki sem nézett. Már csak azért is megvárjuk, csak hogy szemrehányást tehessünk. Végre sikerül kiérnie, kérdezünk s kiderül: nincs már konyhájuk, túl késő van. Nem baj, akkor iszunk valamit. Bor a nagynak, Sprite a kicsinek. Megjelenik egy ismerős, néhány szó, majd továbbsuhan. Beszélgetünk, iszunk, ő elszív pár szál cigit. A pincérek elkezdik bepakolni az üresen maradt asztalokat a teraszon; 11-ig van engedélyük a terasz működésére. Én már megittam a Sprite-ot, ő az utolsó cseppeket kortyolja az ízletes fehér borból. A szél egyre erősebb, érzem, hogy ebből baj lesz, de még ülünk egy kicsit. Kellemesen végigfut a hátamon a hideg, a szél cirógatja a miniszoknya által szabadon hagyott lábszáramat. Nem fázok, csöppet sem. Csak félek. A Bazilika környékén mintha villámlana. Fizetünk; a végösszegbe beleszámít a szervízdíj. Pedig meg sem érdemlik. Mikor elindulunk, már csepereg az eső. Hurrá, utálok ázni. Egész idő alatt az jár a fejemben, hogy éhes vagyok. Az eső elkezd szakadni, mintha dézsából öntenék. Megszaporázzuk lépteinket; megállapodunk, hogyha meglátunk valami menedéket, azonnal beállunk alá. Pedig alig egy utcára van a lakás.
Miközben a felé a fedett épületrész felé igyekszünk, amiről nem tudom eldönteni, hogy mi célt is szolgál a mindennapokban, már csöppet sem zavar, hogy ázok. Sőt, kacagok, majd kibújok a bőrömből. Beérünk a menedék alá, már ott áll egy nő, s nemsokára csatlakozik hozzánk két utánfutós biciklis. Tudjátok, amolyan turistákat hurcolászó biciklisek. Őrület, sosem esett még ilyen jól az, ha megáztam. Sosem élveztem ezt ennyire. De még mindig éhes vagyok. Ő ismét cigizik. Már csak pár méter és ott az éjjel-nappali palacsintázó. Csak addig kéne eljutnunk.
De az eső még mindig szakadatlanul esik, s hatalmasakat dörög az ég, villámlik. Furcsa, ebben a városban kevésbé félek a villámlástól, mint otthon. A velünk szemben lévő étteremhez taxit hívnak. Érdekes, ahogy a víz végigcsorog az utca kövein. Két lány sikoltva szalad az esőben. De nem ez a legnagyobb attrakció a hirtelen nyári záporban. Nem sokkal a lányok után, két turista anyaszült meztelenül rohan végig az utcán. Kicsit zavarba esek, de tetszik a dolog. Nyár, szabadság, fiatalság, Budapest! Nevetünk rajtuk. Nevetünk, amikor egy taxit feltartóztatnak pár pillanatra. Azon is nevetünk, hogy pár társuk követi őket, bár a nyomukba sem érnek alsógatyájukban futva. Lassan lecsillapodnak a kedélyek, s mintha az eső is alábbhagyna. Célba vesszük a palacsintázót.
Szinte betörünk, leadjuk a rendelést, megvárjuk míg elkészül. Én leülnék bent, ő azt mondja, menjünk a teraszra. Rendben, legyen, hisz már úgyis mindegy. Isteni palacsinták, de nem múlhatja felül azokat, amiket anya süt, ez teljesen nyilvánvaló. Én kicsit szenvedek a műanyag késsel, de azért csodálatos érzés kerít hatalmába. Érezni ezeket az ínycsiklandozó ízeket, visszagondolni az este történtekre, és nevetni. Ez az érzés mindent megér. Az eső már alább hagyott, alig esik. Már csak pár méter, és ott a kapualjunk. A tányérokat magunk mögött hagyjuk a palacsintázó teraszának asztalán...