Egy kicsit nézz csak rám, nagyon kérlek!

Icipici porszem, egy a sok közül. Porszem, amit könnyen elfújhat a szél, de észre sem veszi senki, hogy már messze szállt. Porszem, amit egyszerűen lesöpörhetnek az asztalról. Oly egyszerűen,hogy talán el sem jut a tudatukig az, hogy megsemmisítették.

Kezd felerősödni az érzés, hogy elbújhatok a nagy, szép, okos, erős óriások mellet, hisz én csak egy gyenge, buta, csúnya, tehetségtelen irinyó-pirinyó törpe vagyok. Minden nap úgy érzem, hogy összezsugorodok mellettük. Mellettük, akikből árad a tehetség, a magabiztosság és a vidámság. Mert van céljuk, van hobbijuk és tiszta szívvel képesek végigcsinálni azt, amit elterveztek. Elgondolkozom, hogy vajon nekem miért nincs mindehhez tehetségem és erőm? Talán soha nem is lesz...Talán arra szántak, hogy csak lebegjek, célok nélkül. Míg végül belebegek az elfeledett nevek közé...

Nem az a fajta lány vagyok, aki letagadja, hogy 'mániákusan' szeret olvasni. Nem vagyok az a lány, akit érdekel, hogy kortársai felhúzott szemöldökkel és értetlenkedő arccal néznek rá, valahányszor az a válasza a "Mit csináltál hétvégén?" kérdése, hogy "Olvastam." Hidegen hagy, hogy hülyének néznek esetleg ezért.Hát én meg azokat nézem hülyének, akik megvetnek, csupán azért, mert azt csinálom amihez kedvem van. Megvetnek, mert szeretem a könyveket, szeretek verset olvasni (esetleg írni is), szeretem a könyvek illatát, szeretem ahogy egyre jobban belemélyedek egy-egy keszekusza történetbe. Hidegen hagynak azok a kérdések amiket oly sokszor feltesznek: "Mi értelme? Mi olyan szórakoztató benne? ", hisz úgysem tudom nekik elmagyarázni, hogy milyen érzés mikor teljesen kikapcsolva az agyadat átadod magad a 'mesének' és engeded, hogy a könyv beszippantson saját világába. Igazából tudod, hogy miért néznek furán egyesek azokra, akik felfedezték az olvasás örömeit? Mert nem látják még , hogy az internet, a COD, a féktelen bulizás, a féktelen piálás,drogozás nem tartoznak bele az élet legszebb örömeibe. Azok, akik úgy néznek rám mintha valami zombi lennék, csak azért mert szeretem a verseket, a jobbnál jobb történeteket rejtő könyveket, nem elég érettek ahhoz hogy értékelni tudják az olvasás örömét. És én sajnálom őket, és bízom benne, hogy egyszer majd lesz egy olyan történet, ami teljesen magával ragadja képzeletüket és azt mondják majd: ez igen, ezt érdemes elolvasni.

Ma talán kevésbé vagyok szomorú, mint hétköznap. Zene...zene...zene...Nemcsak a fülemet, a lelkemet is cirógatja. Hallom, ahogy a hangfal majd' szétrobban, de nem érdekel. Együtt éneklek az énekessel és úgy érzem, minden gondom elrepült...De vajon meddig?

"Lépj kettőt hátra nézd a földet,
Nekem ez is elég, és ezt komolyan gondolom,
Add nekem, ami nem a Tiéd, én elteszem,
De itt is hagyhatom,
Nézz vissza, ha messze jársz,
Rajzolj pontot pont a vonal fölé,
Nem kapsz meg mindent, amíg másnak van
még olyan, ami csak az övé!"