Szenvedő tavasz

"nekem olyan kevés
elég volna belőled
nekem tényleg nem kell
belőled az egész..."

A fűben ülve. Veled. Csönd. És nekem meg fog szakadni a szívem. Úgy beszélni rólad, hogy nem tudod, hogy te vagy az. Úgy beszélni, hogy minden szó mély késszúrás a szívembe. Örülök, hogy napszemüveg van rajtam. Tudom, hogy kicsit átlátszó a lencse, de legalább nem tudsz olvasni a szememben. Már ha egyáltalán lehet, túl jó színésznő vagyok. Álarcot öltöttem. Titkokat mondasz el, én befogadom őket, s elhatározom, hogy semmi esetre sem adom ki azokat. Némelyik pillanatban csodálkozással tölt el, hogy kettesben vagyunk. Számban még mindig érzem a körtelé ízét. Lefekszünk a fűbe, nem számít hogy mennyi hangya mászkál ott. Talán épp egy hangyabolyon fekszünk. Tetszik, ahogy serceg a cigi, miközben szívom. És csak bámulom a napszemüvegen keresztül az eget. Próbálom lefogni magam, hogy ne mondjam el, amit tegnap óta el akarok neked mondani: "Igen, TE vagy az!". Sikerül erőt vennem magamon. Ha elmondanám, az sem érne semmit. Inkább legyünk barátok erre az egy hónapra, minthogy ne is tudjak rád nézni a csalódás miatt. Bár ez így is csalódás. De még nem fáj annyira. Még nem érzem. Olyan közel vagy, és mégis oly távol. Élvezem a hangod. (...) Ezért szeretem a tavaszt. Könnyű elfelejteni a külvilágot, s csak élvezni a napfényt. A fűben fekve. Veled. Csönd. És nekem megszakadt a szívem.