-De szép bauxit, honnan van?
-Önmagának csináltam!
...
-I will die, you will die, he will die, nous will dieons, vous will dieez, ils will dieent, elle will dieent
...Üres minden, ismét...De mosolyra húzódik a szám, még ha reszket is a szívem. Várom a tavaszt...Nemsokára pólóban ülhetünk kint a szünetekben a padon és bámulhatjuk a kosarazókat...nyammm
...majd beleoktojálunk egy jó nagy adag őrültséget és vidámságot a levegőbe Fazekas-héten...

És boldogabbak leszünk...Boldogabbak, mint most.Legalábbis én.Annyi D-vitamint szívok majd magamba, amennyit csak tudok. És remélhetőleg már a szívem sem fog reszketni...csak egy kicsit, ha meghallok egy régi dalt...

Et Chaque matin que je me lève,
Et me penche sur toi,
Une goutte de rosée à tes lèvres,
Un rayon au bout de tes doigts,
J'arrive à lire dans tes rêves,
Et tu penses pareil que moi.

Un exil, un exil,
Loin, loin de là.

*porszemek

Ne me quitte pas
Il faut oublier
Tout peut s'oublier
Qui s'enfuit déjà
Oublier le temps
Des malentendus
Et le temps perdu...

Apró porszemek keringnek a levegőben. Néha összeérnek, néha eltávolodnak, szövetséget kötnek, megfogják egymás kezét, erőszakkal ellökik a másikat. Igen, ezek mi vagyunk...Harcos kis porszemek, akik keresik helyüket. Aprók, sebezhetőek...

"-Jó, akkor mondd el, hogy mire vágysz!-egy határozott mozdulattal benyomtam az üvegbe a dugót. Hozhattunk volna dugóhúzót, de így egyszerűbb volt, csakúgy mint sokminden más is. Az élet sok részletét leegyszerűsítettük mi ketten. Nem bírtuk már a bonyodalmakat, a kusza szálakat. Egyszerűen úgy akartunk élni, ahogy senki más: szabadon, nem törődve másokkal, szabad utat engedve a gondolatainknak.
-Hogy mire? Egy hatalmas kehely eper és vaníliafagyi kombinációra tele sok sok eperdarabbal, tetején csokiöntettel és tejszínhabbal. Ja és igazán jól esne egy szál cigi is. - Jess úgy nézett rám, mint aki szentül elhiszi, hogy én ezzel a szöveggel megelégedem, most hogy végre itt vagyunk. Hetek óta azt terveztük, hogy kijövünk ide, a tó partjára egy üveg borral és a gondolatainkkal.
- Ugyan már! Mondd bátran, hogy mit vagy kit szeretnél most. Ígérem, hogy bármit mondasz én diplomatikusan, tapintatosan mondom majd meg a véleményemet.
- Érteni akarok mindent. Válaszokat kapni a Miértekre. Választ mindenre. Tudom, hogy nem bonyolítjuk az életet, éppen ezért akarok tisztán látni. Érted Liz? De Ő összekuszál mindent. Elegem van a kis játékaiból, meguntam. Ezazz...sikerült kitörnöm mint egy vulkán.-idegesen lesütötte a szemét, mintha szégyellné, hogy beengedte az életébe a mindent összekuszáló démont.
- És? Ez az Igazságok és Érzelmek éjszakája. Tessék, gyújtsunk rá. - felé nyújtottam a cigisdobozt és ő megkönnyebbült sóhajjal a mellkasában elvett belőle egy szálat. Szegénykém...minden olyan zavaros körülötte. Helyre kell tenni a dolgokat, mert ez így nem lesz jó. Ellenkezik az elveinkkel ez a túlzott bonyodalom.
- Nézd, ki jön ott!-jobb kezével, amiben a cigit tartotta előre mutatott az apró kövekkel kirakott utacska felé. Hamarosan én is megláttam a felénk igyekvő Christ. Most is, mint mindig mikor meglátott minket, óriási mosolyra húzódott a szája. Ezt imádtuk benne. Mindig mosolygott és mindent olyan egyszerűen látott. Mindenre tudta a megoldást. Azon filóztam, vajon mit javasolna, mivel oszlassuk el a bonyodalmak felhőjét Jess feje fölül.
- Tudod mit? Csináljunk valami őrültséget.Mondjuk mielőtt Chris ideér fussunk el és ugorjunk bele a tóba.Alig egy méter a parton.Benne vagy?
-Hé csajok, mindent hallok. Nem vagyok olyan messze, hogy ne halljam, hogy menekülni akartok előlem. - Chris hirtelen futásnak eredt, hogy siettessen minket. Látszott a szemén: benne van a mókában, bár még nem értette, hogy kit szabadítunk meg ezzel a kis fürdéssel az összevisszaságtól.
-Gyorsan dönts Jess!-sürgettem, mert Chris vészesen közel került hozzánk.-Benne vagy?
Sötétkék szemét elöntötték a könnyek. Szinte hallottam, ahogy kattogtak a fogaskerekei. Hirtelen kicsordult egy könnycsepp a szeméből. Mintha ez lett volna a sípszó, Jess máris futásnak eredt egyenesen a tó felé. És én követtem. Hamarosan Chris is beért minket. Percek múlva csuromvizesen, leázott szemfestékkel az arcunkon, tiszta, bonyodalmaktól mentes szívvel ültünk a parton.
-Liz, hol a bor?"

il faut t'oublier...

Olyan egyenletes ez a plafon!Olyan egyszerű...egyszerűen fehér.Mi lenne ha minden ilyen egyszerűen festene?
Áúú...rám esett a párna. Bumm...nyakamba zúdúlt a magány.

"This is my town, this is my city..." Fülemben még most is csengnek a látszólag kusza hangjegyekből álló, összeszedett dallamkombinációk. Milyen érdekes szavakat használok ma...Csordultig vagyok az élettel. Nyakig ülök az önsajnálatban, ez nem vitás. Ki akarok szállni ebből az egészből és tudom, hogy ki is fogok, hisz már hallottam az ítéletet. Esküszöm, hogy abbahagyom...csak még egy picit hagyjatok a földön feküdni. Egy picit hadd emésztgessem, hogy ismét itt vagyok.

Ismét felteszem a kérdést: Ki a reális?

"...szemei nyitva voltak, bár nem sok hasznát vette nekik. A víz mindent elmosott. Alig látott valamit, csak azt a fényesen izzó pontot valahol a felszín közelében. És szíve csak erre vágyott. Homályosan érzékelte, hogy mellette szürke fénypontok sokasága halad el, amik foggal körömmel ragaszkodnának hozzá, de ő csak leseperte mindet. Egyetlen határozott mozdulattal eltávolította a reménykedve a bőrére tapadó szürke fényeket. Neki csak az a nagy arany kellett, ott a felszín közelében. Ahányszor a közelébe ért, az mindig nekilódult, hogy puha kezével ne tudja őt elérni. Trükkös kis fény volt, a legtökéletesebben játszó fénycsóva, akivel valaha is összefutott a végtelenben. Mindig tudta, hogyan kergesse őrületbe az eszeveszetten kapálózó áldozatát, aki arra volt hivatott, hogy őt kergesse...amíg el nem éri..."

"...és táncos lépteit követve visszatérhet lelkének azon részéhez, amelyik hinni tudja a hihetetlent, várni a lehetetlent és látni a láthatatlant."
Vass Virág:Vulévu
A könyv utolsó mondata. Mindig elolvasom. Általában nem derül ki belőle semmi, de néha káromra válik ez a rossz szokás. Igazából nem tudom most magamra vonatkoztatni ezt a mondatot, csak annyira megtetszett, hogy muszáj volt leírnom.


Mindig más...Mindig az, ami nincs...

B: ne vágyj már mindig arra, amid nincs
légy már boldog azzal, amid van
N: vagyis a semmivel? az vicces lesz

És tényleg...valóban úgy érzem, hogy semmim nincs. Látva mások életét, mások dolgait, olyan mintha nem is élnék. Mintha csak egy robot lennék, aki elvégzi a napi teendőket, aztán a legkisebb fokozatra kapcsolja magát éjszakára, majd másnap újra elvégzi az aznapi dolgokat mindenféle élvezet nélkül. Nekem nincs semmim. Én nem vagyok "divatguru", nem tudok írni, nem tudok énekelni, festeni, rajzolni, táncolni. Semmit sem. Én csak élni tudok, de azt nagyon sarkosan, kimérten, unalmasan. Kiderült, hogy semmi különleges nincs bennem. Eddig mindig azt hittem, hogy talán egy icike picikét számítok, egy ici-pici különlegesség belém is szorult. Egy kis varázs. De az elmúlt két napban rájöttem, hogy semmi nincs bennem. Látva azokat az embereket, akik tényleg különlegesek, tényleg fel tudnak valamit mutatni...nos...szürke egérnek érzem magam. Vagy inkább áttetsző egérkének.
Mondják, hogy ami nem természetes, ami csak úgy elő van állítva, hogy legyen...az már nem is igazán jó. Ergo, akárhogy próbálkoznék is különlegesnek látszani, az nem lenne az igazi.

Amikor túl sok cukrot eszel, akkor nem érzed úgy, hogy a szemedre egy cukorháló nő?