Olyan egyenletes ez a plafon!Olyan egyszerű...egyszerűen fehér.Mi lenne ha minden ilyen egyszerűen festene?
Áúú...rám esett a párna. Bumm...nyakamba zúdúlt a magány.
"This is my town, this is my city..." Fülemben még most is csengnek a látszólag kusza hangjegyekből álló, összeszedett dallamkombinációk. Milyen érdekes szavakat használok ma...Csordultig vagyok az élettel. Nyakig ülök az önsajnálatban, ez nem vitás. Ki akarok szállni ebből az egészből és tudom, hogy ki is fogok, hisz már hallottam az ítéletet. Esküszöm, hogy abbahagyom...csak még egy picit hagyjatok a földön feküdni. Egy picit hadd emésztgessem, hogy ismét itt vagyok.
Ismét felteszem a kérdést: Ki a reális?
"...szemei nyitva voltak, bár nem sok hasznát vette nekik. A víz mindent elmosott. Alig látott valamit, csak azt a fényesen izzó pontot valahol a felszín közelében. És szíve csak erre vágyott. Homályosan érzékelte, hogy mellette szürke fénypontok sokasága halad el, amik foggal körömmel ragaszkodnának hozzá, de ő csak leseperte mindet. Egyetlen határozott mozdulattal eltávolította a reménykedve a bőrére tapadó szürke fényeket. Neki csak az a nagy arany kellett, ott a felszín közelében. Ahányszor a közelébe ért, az mindig nekilódult, hogy puha kezével ne tudja őt elérni. Trükkös kis fény volt, a legtökéletesebben játszó fénycsóva, akivel valaha is összefutott a végtelenben. Mindig tudta, hogyan kergesse őrületbe az eszeveszetten kapálózó áldozatát, aki arra volt hivatott, hogy őt kergesse...amíg el nem éri..."
Sunday, February 21
Subscribe to:
Post Comments (Atom)
0 comments:
Post a Comment