a kín olyan édes, mint a méz

néha még mindig lezsibbadok és olyankor csak bámulok magam elé. nézek előre, homályosan érzékelem a külvilágot, a körülöttem lévők kacagását, a napfényt vagy a szelet. néha nem tudok mit mondani, néha nem is akarok, mert feleslegesnek érzem a beszédet, hisz úgyse figyel rá senki, még akkor sem, ha úgy tesz, mintha figyelne. néha azt hiszem, hogy jobb lenne mindig zsibbadni, néha meg őrültségeket akarok tenni. ez a néhák bejegyzése...semmi sem biztos, minden kusza, minden csak talán van úgy, ahogy van. minden egy feltételezés. és kínozni akarom magam. kínozni, mert lassan már nem érzek semmit.
kétarcúság, pedig nem is vagyok ikrek. délelőtt általában vidám, néha kicsit lezsibbadt, csacsogó lány. délután fáradt, nyúzott, rosszkedvű, üres lány. üres...lebegő.

-üss meg!
-mi?
-egyszer.hogy érezzek valamit.
-...
-ÜSS MEG!ha mersz...

ma nem alszok.nincs kedvem és úgysem tudok. napok óta órákat forgolózom és csak kattog az agyam és kattog...ez valahogy ellentettje az ürességnek.mégis itt van bennem.ideiglenes célok.ideiglenesen küzdenem kellene miattuk, hogy elérjem őket. de nincs már erőm és kedvem. pedig most boldog lehetnék, találtam hajszolható ideiglenes álmokat.az a baj, hogy ezek csak megpróbálnak álmok lenni.valójában sosem lesznek azok.

kicsit összevissza ez.nem csak a néhák bejegyzése, de egyben összevissza is.

meghallom azt a hangot és rájövök, hogy semmi szükségem rá.rájövök, hogy semmit sem jelent, semmit sem ér. rájövök, hogy mennyire az ellentettem, hogy mennyire nem bírom elviselni. a dosszié a legfelső polcon van, de akkora a kisugárzása, hogy idáig érzem...

*mellesleg 20.20*