zombieffektus a javából...és sikerült elérnem ezt az állapotot ezen a héten kétszer is. az egyik alkalommal jól esett. jól esett a belső zsibbadtság, az üresség. az, hogy nem gondolok semmire, csak hagyom, hogy alapzajt csapjon bennem a headseten keresztül a fülembe áradó zene. jól esett a külvilág felé való érzéketlenség. hogy nem érzek dühöt, haragot, kiábrándultságot, félelmet, szomorúságot. hogy nem akarok őrjöngeni, büntetni, megleckéztetni mást, a szemébe vágni a felgyülemlett érzelmeket. élveztem, hogy hidegen hagy az egész (vagy legalábbis hogy rendületlenül azt tudom mutatni, hogy nem érdekel, pedig belül egy icipicit érdekel...de mégsem annyira, mint a legutóbb) utólag visszagondolva, az üresség, a zombieffektus annak volt köszönhető, hogy az agyam/szívem lezárt egy korszakot. borítékba,dobozba csomagolta, vagy dossziéba rakta és leragasztotta ezerszer is celluxszal és feldobta a legfelső polcra, hogy véletlenül sem érjem el, ha netán lenne egy...negyedik alkalom
a második zombinap már közel sem esett ilyen jól. rágott belülről az üresség. kirágta mindenemet, a felszínre jutott, alig volt testem, lebegtem, féltem, reszkettem, sikítani, tombolni, őrjöngeni, ütni-vágni, sírni akartam. marta az összes sejtemet, nem hagyott nyugtot nekem. úgy éreztem megbuktam, elbuktam a harcban, a célok keresésében. összetöpörödtem, összezsugorodtam. kisebbségi komplexusom volt, egyedül éreztem magam. a legrosszabb zombinapom volt. mentem az utcán, néztem előre csak előre és már nem azt a jóleső ürességet tapasztaltam, hanem a gondolatokkal teli üres fájdalmat. fájt minden, a napsütés, a felhők, az emberek, a szavak. igazából homályos emlékeim vannak a pénteki zombiságról. homályosan érzékeltem a külvilágot, mégis belémhatolt minden.
az első zombieffektus okozta a másodikat, mert valahogy elvesztettem a magamba vetett hitet...
0 comments:
Post a Comment