önző

Gyakran érzem. Csak úgy törtetünk előre. A céltudatosság majdnem széthasít minket belülről, és közben szép lassan elhaladunk egymás mellett. Elbeszélünk egymás feje fölött, nem hallgatjuk meg a másikat. Vagy ha meg is hallgatjuk, akkor is olyan felszínesen tesszük azt, hogy felét sem értjük meg. Néha megálljt szeretnék parancsolni a világnak. Vagy nem is az egész világnak. Elég ha egy utca állna meg. És nekem lenne időm mindent szépen apránként megfigyelni. Megfigyelhetném a szemközti oldalon a zebra előtt várakozó néni arcát: a barázdákat, amiket az évek hosszú sora hagyott arcán. Megfigyelhetném a fák leveleit, hogy milyen színűek. Megfigyelhetném az épületek hiányos vakolatát, és a foltokba beleképzelhetnék tárgyakat, élőlényeket; mint mikor a fűben fekve a bárányfelhőket figyelem. Ha megállnánk kicsit és minden lelassulna... az gyönyörű lenne. Rájönnénk, hogy egy fűszál, egy szalmaszál is milyen szép tud lenni. Így most nincs rá esélyünk. Csak a törtetésre tudunk figyelni, a célokra, az akaratunkra, magunkra. Senki és semmi másra. Csak MAGUNKRA!