Fekszünk az ágyon és beszélgetünk álmokról, tervekről, céltalan lebegésről, felvételiről, vizsgáról, jegyekről, mások terveiről...Egy halom ruha tetején, összegyűrt, rendetlen takarón fekszek, kicsit talán kényelmetlen is, de jó érzéssel tölt el.Ömlenek belőlünk a szavak...
- Én szoktam ilyen reális lenni, mint te? (B)
- Te vagy pesszimista, vagy optimista vagy.Reális ritkán.(N)
- Hmm...(B)
- De én általában reális vagyok, a pasiügyeket leszámítva.(N)

Valóban. Reális. Mert bár remélem, és szurkolok, hogy mindenkinek összejöjjön,amit eltervezett...de mégis látom azt az eshetőséget, hogy mi van ha nem, mi van ha elbukja. És tudom, hogy ez megtörténhet, 50-50%...Talán összejönnek a dolgok, talán nem. C'est la vie. Talán azért vagyok ennyire reális, mert velem már előfordult, hogy az, amit elterveztem és olyan nagyon akartam, egyszerűen nem jött össze.Csak akkoriban még nem számítottam erre az eshetőségre, és kicsit nagyon összetörtem. De most már tudom, hogy ez előfordulhat.Bárki bármennyire is akarná elnyomni magában az igazságot, mindenki tudja: egyszer elbukhat. Talán sokszor fogsz orra esni. Talán 100szor elveszted önmagadat, önmagadba vetett hitedet. De 100szor megtalálod magad. És bár az út, míg keresed önmagad és céltalanul lebegsz a semmiben:pokoli; az amikor megtalálod a céljaidat:őrjítően jó érzés.Reális? Csak látom az érme mindkét oldalát.

"Látni a szíveddel, a szemeddel lesni,
ha becsukod, vágyak, és ha kinyitod, semmi.
Majd a hintaszéked elringat, s az álom
nem jön a szemedre, csak ott ül a párkányon."