"...és táncos lépteit követve visszatérhet lelkének azon részéhez, amelyik hinni tudja a hihetetlent, várni a lehetetlent és látni a láthatatlant."
Vass Virág:Vulévu
A könyv utolsó mondata. Mindig elolvasom. Általában nem derül ki belőle semmi, de néha káromra válik ez a rossz szokás. Igazából nem tudom most magamra vonatkoztatni ezt a mondatot, csak annyira megtetszett, hogy muszáj volt leírnom.


Mindig más...Mindig az, ami nincs...

B: ne vágyj már mindig arra, amid nincs
légy már boldog azzal, amid van
N: vagyis a semmivel? az vicces lesz

És tényleg...valóban úgy érzem, hogy semmim nincs. Látva mások életét, mások dolgait, olyan mintha nem is élnék. Mintha csak egy robot lennék, aki elvégzi a napi teendőket, aztán a legkisebb fokozatra kapcsolja magát éjszakára, majd másnap újra elvégzi az aznapi dolgokat mindenféle élvezet nélkül. Nekem nincs semmim. Én nem vagyok "divatguru", nem tudok írni, nem tudok énekelni, festeni, rajzolni, táncolni. Semmit sem. Én csak élni tudok, de azt nagyon sarkosan, kimérten, unalmasan. Kiderült, hogy semmi különleges nincs bennem. Eddig mindig azt hittem, hogy talán egy icike picikét számítok, egy ici-pici különlegesség belém is szorult. Egy kis varázs. De az elmúlt két napban rájöttem, hogy semmi nincs bennem. Látva azokat az embereket, akik tényleg különlegesek, tényleg fel tudnak valamit mutatni...nos...szürke egérnek érzem magam. Vagy inkább áttetsző egérkének.
Mondják, hogy ami nem természetes, ami csak úgy elő van állítva, hogy legyen...az már nem is igazán jó. Ergo, akárhogy próbálkoznék is különlegesnek látszani, az nem lenne az igazi.

Amikor túl sok cukrot eszel, akkor nem érzed úgy, hogy a szemedre egy cukorháló nő?