the end

Sokat kellett aludnom. Ki kellett aludnom azt az űrt, ami hajnali fél háromkor keletkezett bennem. Nem is gondoltam volna még a könyv közepén, hogy ilyen hatással lesz rám az, amikor elolvasom a 761. számozatlan oldalon a VÉGE szót. Mikor megtörtént, átgondoltam az egészet. Hogy vége egy történetnek. Itt, ezen a ponton vége szakad annak a történetnek, ami oly kedves volt nekem. A könyv elején még sokat nevettem, néha azt mondtam hangos kacagásom közepette, hogy "Ez nem lehet igaz, ez annyira gáááz..." Aztán a végére elkezdtem igazán élvezni. Bármennyire is fáradt volt a szemem, nem bírtam leállni. Tudni akartam, hogy mi lesz a végkifejlett (Bár igazából már rég tudtam, hogy végződik a történet. Mégis kíváncsi voltam rá.) De hát mindannyian tudjuk, hogy milyen az, amikor az olvasót annyira magával ragadja egy könyv, hogy nem bírja letenni. Nem is ragozom tovább.
Egyszerűen annyira nehéz elhinni, hogy itt, ezen a ponton vége lett az egésznek, és nem tudunk meg többet. Kár, hogy ez nem olyan, mint a Vészhelyzet. Hogy amikor azt hisszük, hogy vége, ez az utolsó évad, akkor mindig bennünk van az a  mondat, hogy " Úgy is lesz még egy évad. Ez tuti." Ez nem olyan. Ennek vége van.
Örülök, hogy elkezdtem anno. Örülök, hogy nem a tömeghisztéria végterméke vagyok. Hogy nem azt mondom, hogy "Ez volt az a könyv, ami miatt elkezdtem olvasni". Nem, nem ez volt az. De ez volt az egyik legszebb könyves élményem. Örülnék, ha lenne folytatás, de valahogy úgy érzem, így kerek az egész.
Akár én is folytathatom gondolatban. Vagy akár újra és újra elolvashatom a négy kötetet. Újra meg újra átélve a csodákat, kalandokat, szívdobbanásokat. Egészen addig, amíg az a szív megszűnik dobogni. Onnantól kezdve pedig átélhetem a szívdobbanások hiányát. Újra meg újra. Hiszen a könyvek örökké megmaradnak...