mennyi minden

Néha annyira jó nézni, hogy mások mennyire boldogok. Akaratlanul is elmosolyodok egy kép, egy észrevétlen gesztus láttán. Néha irigykedve bámulok csak, hogy nekik miért adatik meg az, ami nekem nem. Aztán pár perc múlva már azon töröm az agyam, hogy miért is gondolom azt, hogy nem vagyok igazán boldog. Pedig be kell ismernem, hogy az vagyok. Még akkor is, ha lehetnék ennél egy picivel boldogabb is. Még akkor is, ha vannak olyan napok, amikor nem érzem magam egy szikrányit sem boldognak. Még akkor is, ha gyakran sírok mostanában. Még akkor is, ha a céltalanság teljes mértékben elbizonytalanít. Mindezek ellenére, azt hiszem, alapjáraton boldog vagyok.
Amikor mindenkivel együtt nevettem azon, hogy Ems az Istenért sem bírja elfújni a gyertyákat a szülinapi muffinokon, akkor csak arra tudtam gondolni, hogy ez az, ami miatt boldog vagyok. A barátok.
Mikor anyáékkal a tv előtt nevetek valamin, vagy szimplán csak beszélgetünk, vagy hallgatom apa favicceit, akkor hatalmába kerít az érzés.  Igen, ez is hozzátartozik a boldogsághoz.
Mikor hirtelen megcsörren a telefonom és látom, hogy drága jó testvérem hív, akkor olyan széles mosolyra húzódik a szám, hogy belefájdul az arcom. És mikor felveszem, akkor úgy érzem, ismételten madarat lehetne velem fogatni.
Mikor a padban ülünk és csak úgy megöleljük egymást (ez ezen a héten, karácsony előtt elég gyakran megesett), vagy mikor kitalálom, hogy mit kapok karácsonyra tőle, vagy mikor ugyanazt mondjuk ki fél másodperces eltéréssel, akkor is azt érzem, hogy ennél több nem kell. Olyan, mintha két testvérem lenne. Egy bátyám és egy húgom (bár néha nővéremnek érzem, néha pedig ikertestvéremnek).
Minden, amit karácsonyra kértem és fogok kapni, csak emberi gyarlóság. Egyik sem szükséges a létezéshez, hisz mindenem megvan. Kicsit közhely is ez talán. De most akkor is úgy érzem, hogy nem hiányzik semmi. Nem bánt, hogy nincs pasim, nincs csúcstelefonom, nincs 600tonnányi márkás rongyom, nincs csúcsszuper fényképezőgépem, nincs tízezreket érő Swarovski kristályokkal díszített nyakláncom, nincsenek emlékeim azokról a nyaralásokról, amiket külföldön, Egyiptomban, Tunéziában, New Yorkban, Párizsban, Spanyolországban, a francia Riviérán tölthettünk volna. Rengeteg dolgot felsorolhatnék, ami jelen pillanatban úgy érzem, hogy felesleges vágyódásként élhetne szívemben.
De ezek most nem érdekelnek. Csak az, hogy alig várom, hogy Levi hazajöjjön, alig várom, hogy lássam uncsémékat, a kis gyerkőcöket. Alig várom, hogy suliba mehessek ismét (annak ellenére, hogy utálok korán kelni és a vizsga vészesen közeleg), hogy találkozhassak a barátaimmal és jó erősen megölelhessem őket. Alig várom, hogy kimutathassam mindazt, amit érzek.
Erről szól a karácsony számomra. A számvetésről, hogy mim van, mim nincs. És végül is mindig pozitívan jövök ki...