És ismét azt érzem: képtelen vagyok arra, hogy azt tegyem, amit tennem kéne. Képtelen vagyok jókislány módjára belevetni magam a tankönyvek világába...
pizsama, felette egy köntös
kócos, sután összekötött haj
fáradt, karikás szem
jéghideg láb, mely puha, meleg zokniért kiált
és dobogó szív, mely csak arra vágyik, hogy gond nélkül, szabadon élhessen. Ugyan miért kéne nekem azt tennem amit mondanak?Miért kéne betartanom a szabályokat? Miért kéne azt tennem amit nem akarok? Miért....?
A szívvel való harcban az ész minden vasárnap diadalmaskodik...Mert az eszem tudja, hogy nem érhetek el semmit sem az életben, ha nem teszek érte valamit.Tudja azt, amit a szívem nem. Hogy muszáj tanulni. És az ész végül mindig felülkerekedik a makacs, nagy, buta szívemen...
Apropó, szív. Nagy szívem ellenére mégsem tudom szeretni a karácsonyt. Pedig már a küszöbön topog-kopog. Egyedül a fényeket imádom. De az egész ünnepet most már felesleges hajcihőnek tartom, hisz senki sem tudja már, miért is ünnepeljük..."A szeretet ünnepe"-mondják sokan. Kérdem én: máskor nem ünnepelhetjük a szeretetet? A szeretet nem azért szeretet mert minden nap itt van velünk? Nem az a lényege, hogy minden nap szeressünk?A szeretetnek nincs ünnepe, a szeretet a szívben ünneplendő, s az már rég rossz, ha a karácsony az ajándékokról szól. A versenyről, hogy ki kapott szebb,újabb,drágább ajándékot.

"A legtisztább mágia a szívben lakozik."