Akadályokat gördítek magam elé, s igyekszem őket úgy átugrani, hogy nehéz szívem ne bukjon el bennük. Bár végtagjaim egyre nehezebbek, s a lelkem hátráltat, mégis könnyen szökkenek, s ezt magam sem értem. Néha hajlamos vagyok elfelejteni a vágyat, a fájdalmat. Olyankor nevetek, akkor mindent jónak érzek. Félek a magánytól, mert eszembe jut, hogy mennyire nehéz minden. És akkor egyszerre gondolok a múltra, a jelenre és a jövőre. Bár a jelen nagyon rövid. Mire leírom a szavakat, már múlttá válik az a perc, amikor ujjaim leütötték a billentyűket. Mire kimondom a vágyaimat, vége, sitty-sutty elszalasztottam a lehetőségeket. A jelennel nincs nagy baj, hamar múlttá válik. Ha választanom kéne a jövő és a múlt között, inkább a múlttal töltenék el egy forró, hangulatos délutánt. A múltban már nem kételkedem. A jövőben annál inkább. A jövőtől rettegek, s ha felém jön gondolataim egyik szűk kis sikátorában, megpróbálok kihátrálni onnan. Csakhogy a jövő nem más, mint maga köd; mindenhol ott van. Mélyen behatol a tüdőmbe és elkezd megfojtani. Olyankor jön a "Nem, abbahagyod a gondolkozást, ezt befejezted!" mondat, ami megpróbálja terrorizálni agyamat, hogy kiűzze belőle a jövővel kapcsolatos gondolatokat. Csakhogy a jövő alattomos. Mondhatni, szélhámos...
Tegnap este volt egy érdekes álmom. Idősebb voltam,mint most vagyok...kb 18 éves. És összevesztem valakikkel. Talán osztálytársakkal... De olyan érzés volt mintha az egész világgal összekaptam volna. Mintha mindenki megvetett volna valamiért. Kirekesztettnek éreztem magam,de ugyanakkor bűnösnek is. Ezután elkezdtem menni. Csak mentem és mentem... Sodródtam az árral,nem törődtem senkivel és semmivel. Végül,eljutottam valami borzasztó környékre... Megrémültem és csak arra vágytam hogy visszataláljak a helyes útra és visszatérjek az otthonomba.
Majd hirtelen ott álltam egy iskola előtt,ünneplőben. Olyan volt mintha több évig távol lettem volna és furcsa volt visszatérni. Be kellett mennem,de nem akartam. Féltem... Végül is rászántam magam arra hogy belépjek az iskola kapuján. Persze mikor beléptem minden szem rám szegeződött. Meg kellett keresnem a termet. Valaki kiszúrt velem és rossz helyre vezetett. De végül is megtaláltam. Odabent mindenki párban ült,mindenki mellett volt valaki. Csak egy pad volt üres, legelöl. Leültem. Valami érettségi félét írhattunk,nem tudom pontosan. Hátranéztem és a tekintetem találkozott egy másik tekintettel. A fiú félve nézett rám(meg is értem,számkivetett voltam.mi lett volna ha valaki meglátja hogy rám néz?). Amit láttam abban a varázslatos szempárban...az maga volt a mennyország. Láttam,hogy ő megért,mellettem áll,szeret. De nem meri nyíltan kimutatni. Elfordítottam a fejemet.
Nagyon sokáig írtam a "dolgozatot", és a srác is.úgy éreztem hogy most rögtön kapcsolatba kell vele lépnem. Olyan jó lenne ha valaki szólna hozzám,hisz már olyan régen nem beszéltem senkivel... De nem csinálhattam semmit. Úgy éreztem,nem keverhetem bajba. Vége volt. Kicsengettek. És én elkezdtem pakolni. A srác eltűnt...nem meglepő. Talán nem is megértést,nem is biztatást, nem is szeretetet láttam a szemében. Talán csak annyira egyedül voltam, hogy arra vágytam hogy valakinek ezt olvashassam ki a szeméből... Szomorúan elindultam az ajtó felé, hogy kiléphessek a nyílt megaláztatás színhelyére. Mikor kiléptem,ott állt Ő és mélyen a szemembe nézett...
"szabad a csók ma, szabad a szerelem
Aztán ki kell lépnünk a vidámpark kapuin és újra elkezdődik az élet. Ott vár kint a való világ. Amikor majd egy szavunk sem lesz igaz, amikor jól hangzó mondatokkal rekesztjük el a Dunát. Ott kint az őrült szavakból hazugság lesz, a mosolyból vicsorgás, az örömből irigység. Ott kint nem élhetünk teljes életet, a kapun túl is játszanunk kell, de nem a szokásos játékokkal, hanem az érzelmekkel, egymással. Bűnössé kell válnunk. Meg kell sebeznünk másokat, hazudni egymásnak, letörölni a saját könnyeinket. Végzetes, visszafordíthatatlan dolgokat kell tennünk, be kell mocskolnunk a szívünket. El kell felejtenünk a vidámparkot, hogy ott milyen az élet. Nem ábrándozhatunk, alkalmazkodnunk kell a förtelmes, zsarnok világhoz. Idő előtt fel kell nőnünk, idő előtt el kell rontanunk magunkat.
Izzadsz, nem tudsz magaddal mit kezdeni, forgolódsz az ágyban. Teljesen normális éjszakai viselkedés nyáron. Belegondoltál már, hogy milyen ez amikor megspékeled azzal, hogy a testhőd önmagában 39,5 fokos? Kegyetlen érzés, el kell, hogy szomorítsalak. De egy kis betegség ugyebár nem tántorít el semmiféle elhatározástól, hisz mindent ki kell próbálni. Nyáron betegnek lenni...ehhez teljesítmény kell.
és elegem van, hogy beskatulyáznak. elegem van abból, hogy mindig az enyém az ünnepélyes, kimért, hűvös szöveg. hahóóó, én is képes vagyok bármire. képes vagyok akárminek az elmondására, talán jobban mint azt gondolnák...
ennyire jó csak most a kedvem. ennyire szeretek csupán élni jelen pillanatban. 20 perccel ezelőtt ököllel vertem az ágyat, most már mintha elzsibbadt volna az egész testem. azt hittem értékes vagyok. hogy vagyok annyira értékes, hogy bármit el lehessen nekem mondani. úgy látszik semennyire sem vagyok az. ki vagyok én, hogy bárkinek segíthessek? miért is szeretne engem bárki annyira, hogy megpróbáljon beengedni a saját kis világába? miért is remélem azt, hogy másnak is annyit számítok, amennyit nekem számítanak mások?
és akkor eszembe jutna, hogy mennyire jó, hogy én én vagyok és nem pedig más. az agyamba tódulna millió emlék, egymást lökdösnék a fejemben. bokaszalagszakadás, 4-5 évesen a délutáni alvások anyával, a veszekedések, szánkós borulás apával, karácsonyok mamáéknál, félelem a pocoktól, fánkevés, hatalmas vetett ágyak a falusi házban, felvételik, rengeteg kocsiban eltöltött óra, kisbabaként rosszullét a banántól, papuccsal alvás. és örülnék, hogy mindez megtörtént. örülnék ezeknek az emlékeknek. mert ezek az emlékek segítettek azzá lenni, aki vagyok. kíváncsi lennék még, hogy milyenek más emlékei, milyen másnak lenni, de már nem vágynék tiszta szívemből arra, hogy más legyek. mert tudnám, hogy nekem ez a dolgom, nekem ennek kell lennem.
100szor, 1000szer leírom ugyanazokat a vegyes érzelmeket, gondolatokat. mindig minden borúsnak, sötétnek tűnik. jó dolgokról nem írok, mert mikor elkezdek írni, azok azon nyomban elhalványulnak, mint a ceruzás írás, mikor radírozni kezdem.
"-Netti én úgy becsüllek..."
